Méltatlan a hősökhöz

Rio magyar olimpikonjai ezúttal is számos örömteli pillanatot okoztak nekünk az ötkarikás játékok alatt. Kritizálni persze lehet, de azokat a bajnokokat, akik kőkeményen megdolgoztak az elismerésért, nem szerencsés olyanért kárhoztatni, ami a saját munkájuk gyümölcse.

Sajnálatos, hogy nem tudunk felhőtlenül örülni a Rióban született magyar sikereknek. Olimpikonjaink remek szereplésükkel újra bizonyították, hogy sportnemzet a magyar, még ha ezúttal az érmek, és a pontok száma (mert bizony minden pontszerző is hatalmas eredményt ért el) el is maradt a négy évvel korábbi, londoni olimpiához képest. Sokan féltették a magyar küldöttséget Brazíliában, kevés lesz a siker, de összesen nyolc arany, három ezüst és négy bronzérmet szereztek sportolóink. Arra ki lehet, és a jövőben ki is kell térni, hogy miért csak három sportágban, úszásban, kajak-kenuban és vívásban tudtunk aranyat nyerni, de ehhez is csupán egy atlétikában szerzett bronzérem társul – igaz, utóbbi közelebb állhat a szívünkhöz, hiszen a szegedi Márton Anita ért oda a dobogóra súlylökésben. A világ legjobbjainak teljesítményéért bizony elismerés jár, amelyért ezek a sportolók brutálisan keményen megdolgoznak: az elittel szemben nem feltétlenül elit körülmények között, napról-napra, hétről-hétre, évről-évre készülnek, azokon a napokon is, amikor más a családdal, pihenéssel vagy éppen nyaralással tölti az idejét. Nekik nincs szó szerinti nyaralás: akkor is figyelniük kell, hogy tartsák a formájukat, és folyamatosan ott járhat a fejükben, ha most nem arra koncentrálnak, amire a riválisok, akkor lépéshátrányba kerülhetnek. Rengeteget számíthat ez egy olyan versenyben, ahol tizedmásodpercek, vagy centik döntenek. Az olimpián szereplő sportolóink számára pokolian sok lemondással és áldozattal járt az, hogy eljussanak Rióba: ahol egyetlen rossz mozdulat megpecsételheti a sorsukat, és azt az egy hibát majd négy év múlva, Tokióban javíthatják ki – már amennyiben sikerül kijutniuk újra. Van, akinek ez az utolsó lehetősége. Amire éveken keresztül készült, hogy aztán sikerüljön. Ha mégsem, újból nekirugaszkodik. Azok esetében, akiknél gyorsabban nem úszik senki, a páston nincs ellenfele, vagy éppen messzebbre csak ketten tudják lökni a súlygolyót, mégsem a teljesítményük a fő téma, hanem hogy miért annyi az annyi. Ne vegyük el tőlük azt a megbecsülést, amit megérdemelnek, hiszen Magyarországnak szereztek büszkeséget, dicsőséget. Éppen ezért ne legyen az vitatéma, hogy megérdemlik-e azt az anyagi elismerést, amit kapnak: ez az egész róluk szól, a hősökről, akik az országot képviselve tudnak kiemelkedőt nyújtani, a legjobbak között is a legjobbat nyújtják. Az olimpiai bajnokok, érmesek, pontszerzők örökre beírják magunkat a történelemkönyvekbe, eredményeik hatására rengeteg gyereket mozgathatnak meg, vihetnek a sport irányába, akikből aztán új hősök születhetnek – ezért cserébe tényleg az a probléma, hogy mennyi pénzt vihet haza egy olimpikon? Akik életük meghatározó részét arra teszik fel, hogy egyszer majd a magyar himnuszt hallgathassák a dobogón állva? Ne irigyek, büszkék legyünk azokra, akik a maguk szakmájában hosszú időn keresztül a legjobbat képesek hozni!

Köszönet a riói szereplésért, magyar olimpiai csapat!