Ságvári-átnevezés - Marton Árpád: Populizmus és kommunista szentkultusz

TÍZMILLIÓAN SÁGVÁRIÉRT! cím alatt, pamflet formájában szólt hozzá a Ságvári-ügyhöz Marton Árpád író, a szegedilap.hu kulturális folyóiratban. Az egykori ságváris diák vallomással kezdi: megpróbáltatásként emlékszik az intézményben töltött időkre.

- Épp amiatt tértem ki erre a fölvezetésben, mivel az egész ügy leginkább elképesztő eleme, hogy érzelmi kérdést csinálnak egy ténykérdésből. Jól éreztük ott magunkat, maradjon a név – az efféle következtetést a logika „érvvesztésnek”, petitio principii-nek nevezi. Mivel az ügyről megvan a véleményem, méghozzá a józan erkölcsi érvelés talaján, épp azzal váltam volna elfogulttá, ha az iskolához fűződő negatív élményeim miatt elhallgatom, amit igaznak érzek.

- Miféle reakciókat váltott ki a vitriolos hozzászólás?

- Vegyeseket. A leginkább sokatmondó, amikor sajnálkoznak, amiért szenvedtem az iskola falai közt. Aki figyelmesen végigolvassa a gondolatmenetet, annak számára napnál világosabb, hogy nem ez az írás kiindulópontja, épp ellenkezőleg. Nem sok büszkeségre ad okot, ha egy gimnázium jeles öregdiákjai szövegértési nehézségekkel küszködnek, de a jelen fölfokozott érzelmi állapot erre is mentség. Hozzám különben többségükben egyetértő üzenetek jutottak el, még tanári karból is kaptam köszönetnyilvánítást, amiért hisztériakeltés helyett egy huszonöt éve megoldatlan morális kérdésre igyekeztem választ találni, amelyen nem mindenki képes szó nélkül keresztüllépni. Akad a tantestületben, aki nem szívesen azonosul egy kommunista gerillával. Az is figyelemreméltó, ha arra utalnak: az én érvelésem túl szövevényes. A név védelmezői könnyen fölfogható indokokkal állnak elő. Legjobb tudomásom szerint így működik a populizmus. Nincs ebben semmi meglepő: egy hete még a putyinizálódás kísértete járta be a magyar netet, a véleményvezérek most egy kommunista hőst vesznek védelmükbe az állítólag putyinizálódó kormánnyal szemben. Komolytalanságnak tetszhetik, de komoly a baj a fejekben.

- A név védelmezői szerint nem Ságvári Endre személye, hanem az iskola értékrendje a tét.

- Ez a gondolkodásmód valóságos csemege annak, aki az érvelések logikájával foglalkozik. Egy intézményt általában legitimál az elnevezése. Senki sem szeretné a vállalkozását mondjuk rablóbandának nevezni. Most megfordult a helyzet: egy intézmény szellemiségével kívánják legitimálni a vállalhatatlan elnevezést. Ha így van, válasszuk el a dolgot

Ságvári Endre

megítélésétől. Miféle szellemiség az, amely magyarázkodásra alapozza a saját legitimációját? Létezik olyan szellemiség, amely csak álnéven képes kifejezni saját identitását? Humoros dolog, de ez éppenséggel Ságvári Endre tulajdon módszere volt a földalatti mozgalomban. Akkor hol is az elszakadás a névadó erkölcsiségétől? Ami pedig a „ságvárizmust” illeti: ha már mindenáron ragaszkodunk a szellemiség történelmi jogfolytonosságához, azért ne feledkezzünk meg arról, hogy ennek az izmusnak a jegyében távolították el 1966-ban a gimnáziumból Ördögh Szilvesztert Osztályfénykép című írásáért, vagy keserítették meg a tanárlegenda, Szécsi József életét, amiért a fia papnövendéknek állt, ő pedig a dómkórust vezényelte. És ha már jogfolytonosság: történelmi tény, hogy az újonnan alakuló iskolát az egypártrendszer nevezte el saját mártírjáról. Ez a tény önmagában jelzi, hogy ideológiai üzenet, nem pedig semleges személynév díszeleg a Hősök kapujának szomszédságában. Napok óta a fejemben zümmögnek József Attila sorai: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés.” Csakhogy azt is hozzáteszi: „A múltat be kell vallani.” Megbánás nélkül nincs föloldozás. Fölfoghatatlan, hogy ez az imperatívusz miért válik mumussá épp egy egyetemi gyakorlóiskola tanári karának szemében.

- Szerveződnek a táborok és ellentáborok, tüntetés hírei keringenek, hírességek nyilvánítanak véleményt.

- És, gondolom, hamarosan piacra dobják a Ságvári arcélével ékített pólót, á’la

Che Guevara

. A „je suis Ságvári”-láz egyenesen vérlázító. Egy kommunista gerilla védelmében meggyalázza az iszlamista gerillák áldozatait. Bizonyos dolgok nem mérhetőek a népszerűségi indexszel. A morális kérdések ilyen jellegűek. Ezer tévedés nem írhatja fölül az egyetlen igaz álláspontot. Különben is, ezen az alapon föl kellene kutatni és megszavaztatni minden egykori diákot. Többe kerülne, mint a levélpapírok cseréje, nem? Egyébként sem értem, miért állítja bárki is, hogy az iskolát meg akarják fosztani szellemiségétől, az öregdiákokat meg életük szép éveinek emlékétől. Attól, mert valaki egy KISZ-táborban volt először szerelmes, a KISZ-tábor még KISZ-tábor volt, a szerelem meg lehetett a világ legszebb fiatalkori románca. A hőbörgők úgy viselkednek, mintha minden szépet és jót személyesen Ságvári Endre pártfogása biztosított volna nekik, még a sütni való szalonnát is a tábortűznél. Tanulmányozásra méltó néprajzi jelenség: már nem kötődünk a névadóhoz, de ráruházzuk az értékeinket. Működik a kommunista szentkultusz.

- Milyen név lenne méltó és kelően időtálló?

- Meg kell kérdezni a történészeket. Péter László évek óta tett különféle javaslatokat. Ha Ságvári mellett a mostani vitában szólnak bizonyos érvek, keressenek egy ellenállót vagy egy bátor zsidóbújtatót, akinek kezéhez nem tapad vér. Példaképekre igenis szükség van. Nem mindegy, hogy milyenek. Marton Árpád

alább olvashatják!

TÍZMILLIÓAN SÁGVÁRIÉRT!

Elfogultságot jelentek: életem legrosszabb emlékezetű két esztendejét töltöttem az úgynevezett SÁGVÁRIGIMNÁZIUM szellemtelen, belterjes és degenerált világában. Nem a névadó tette ilyenné a SÁGVÁRIGIMNÁZIUMOT, ahol bennünket, a szabadság ízén és a bizalom szárnyai alatt nevelkedett EGYESGYAKORLÓSOKAT a kesztyűbe dudálás ígéretével üdvözöltek a legelső, szürkeségével és jellegtelenségével utóbb jóserejűnek bizonyult szeptemberi reggelen. Talán nem is az volt az oka a SÁGVÁRIGIMNÁZIUMBAN uralkodó garnizoni kockafejűségnek, hogy a megjuhászodott ávósok képviselete az intézmény vezetésében a városszerte kerengő értesülések szerint messze meghaladta az országos átlagot. Ahhoz már inkább köze lehetett ez utóbbi körülménynek, hogy két perccel a rendszerváltozás előtt, 1987-ben ebben a haladó szellemiségére méltán büszke tanintézményben hatalmi szóval visszavonták e sorok írójának jelölését az iskolaújság főszerkesztői tisztére, tekintettel nevezettnek a Kommunista Ifjúsági Szövetség kötelékéből való folytatólagos és visszaeső kívülmaradására. Nem ejtenék hát könnyet, ha úgy esnék, hogy az úgynevezett SÁGVÁRIGIMNÁZIUM bezárásával, lebontásával, nyomainak sóval való behintésével fenyeget a lánctalpas diktatúra. Tollat sem ragadnék, esetleg csak örömömben, ám harag, bosszúérzés nincs bennem: megpróbáltatásaimra enyhet adtak a TÖMÖRKÉNY kedves falai, ha pedig az úgynevezett SÁGVÁRIGIMNÁZIUM tájékára vetődöm, inkább átkelek a túloldalra, a szomszédos ingatlanban élő szeretteimet pedig a Vitéz utca felől közelítem meg. Csakhogy az úgynevezett SÁGVÁRIGIMNÁZIUM körül mostanság kitört hisztéria nem jó vagy rossz emlékek kérdése. Talán csak annyiban, hogy mindabban az elfogult, minden éleslátást és erkölcsi érzéket nélkülöző hangulatkeltésben, amellyel naponta szembesülünk, épp annak a begyöpösödött látásmódnak túlburjánzását vehetjük szemügyre, amely a korlátoltság és kirekesztés fullasztó érzésével telítette fent megidézett, ifjonti éveimet. Aggódva látom, hogy az ostobaság és a dolgok néven nem nevezése tömegjárvánnyá terebélyesedett az úgynevezett SÁGVÁRIGIMNÁZIUM szellemi hatókörében. A begyöpösödésnek megvan a történelmi oka. Ha az úgynevezett SÁGVÁRIGIMNÁZIUM anno, a rendszerváltozás idején élére áll a társadalom katarzis iránti vágyának, az intézmény cégtáblacseréje szimbolikus üzenetté, nemzedéki hitvallássá válhatott volna. A történések fényében azonban a hagyománytiszteletnek álcázott gyávaság nyert szimbolikus színezetet: a névadójához foggal-körömmel ragaszkodó intézmény mintegy magamagát zárta a kádárizmus rezervátumába, hogy most, mint valami kipusztulásra ítélt természettani ritkaság, megmaradásáért ágáljon. Lássunk hát tisztán e szimbolikus perpatvarban. Hogy az úgynevezett SÁGVÁRIGIMNÁZIUM névadója mennyiben alkalmatos a serdülő ifjúság idoljául, ez ügyben az Akadémia tudós testülete alighanem illetékesebb, mint akárhány nosztalgiázó öregdiák és mégoly odaadó gyakorlógimnáziumi tanerő. A Facebook-csoportok virtuális ereje sem igen jöhet itt szóba, mert ezen logika mentén akárkit szentté avattathatnánk a jó Ferenc pápával, akinek megfelelő számú lájkolója akad a világhálóba. Vagy visszabiggyeszthetnénk az Országházra a vörös csillagot, minthogy évtizedeken át megszokta a szemünk. Arra hivatkozni végül, hogy a nem fakuló érdemekkel ékes gerilla és rendőrgyilkos égisze alatt hány kiválóság nevelkedett a tanintézményben, nagyjából akkora súllyal eshet a latba, mintha az Aranycsapat érdemeiben való osztozása miatt szobrot állítanánk Rákosi Mátyásnak a felcsúti stadionban. Igaza van valamelyik hőbörgőnek: az úgynevezett SÁGVÁRIGIMNÁZIUM elnevezése nem túl lényeges kérdés. Mint fentebb írtam, akár az intézmény léte vagy nemléte is hidegen hagyhatja a közügyeinken tépelődőt. Ekkora cécót legutóbb akkor láttunk, amidőn egy társintézmény megtiltotta a tanórán való okostelefonozást, nemkülönben felfüggesztve a szabad helyváltoztatás jogainak gyakorlását. Maga a hercehurca tehát roppant provinciális. Üzenete azonban az én olvasatomban mélyen aggasztó: szimbolikus eszmékkel, történelmi igazsággal, morális kérdésekkel szembeni érzéketlenségünk éktelen példája.

Korábbi írásaink a témában: