Ukrajna - Örüljenek, hogy megúszták ennyivel!?

Ukrajna, a nyugat és kelet közötti szakadékba zuhan épp, hacsak valaki, valamiért mentőhálót nem feszít alá. Az Oroszország és az Európai Unió egyaránt szemet vetett az óriási kiterjedésű ország belső piacára, ásványkincseire és mezőgazdasági potenciáljára (és akkor a Fekete-tengerről még nem is beszéltünk).

Talán ha nem tudósítottam volna egykor a volt Jugoszlávia függetlenedni kívánó (majd polgárháborúba – pontosabban nemzeti hovatartozás szerint vérengzésbe – hajló) tagköztársaságaiból, nem is érdekelne, mi történik épp Ukrajnában. De akkor amit láttam, láttam, és nehezen feledem! Mi több: senkinek – egyetlen nemzet fiának, lányának - nem kívánom, hogy olyasmibe keveredjék, mint amibe ott és akkor keveredtek a helyiek, meg a kelet és a nyugat. Azért sem mehetek el szó nélkül a történtek és a jelenlegi történések mellett, mert a honi sajtó vészterhesen hallgat e kérdésről, pont úgy, mint anno 1991 júniusában. Most, ha kíváncsi vagyok mi is van keleti határaink mögött, mondjuk Kijevben: jobban járok, ha hagyom a magyar nyelvet, és angolul vagy valamelyik szláv nyelven keresgélek a neten. Az MTI ráérősen, a kárpátaljai hírportálok pedig meglehetős rátartással és öncenzúrával „követik” az eseményeket… Az utóbbi hetekben nem találkoztam egyetlen magyar nyelvű helyszíni tudósítással sem, pedig gondolom, volna rá igény. Persze, változnak az idők a közösségi oldalakon és az

„élő” kameráknak

, közvetítéseknek köszönhetően, aki akar, és beszél a magyaron kívül legalább egy nyelvet (mondjuk a twitteren) majdhogynem percről-percre követheti az eseményeket. Mivel téli kirándulásnak kicsit durva lenne most egy Kijevi kiruccanás, felkérni, fizetni ezért meg senki nem próbált, hát leültem a monitor elé, és két hétig úgy bámultam, mint a román és a jugoszláv tévét (mert őket Csauék beengedték) ’89 karácsonyakor… A tüntetőknek a barikádokat emelőknek szurkolva, izgalommal teli szívvel kísértem Kijev és Ukrajna mindennapjait. Lenyűgözött az utcán lévők szervezettsége, kitartása, és kollektív józansága, amikor nemet mondtak az elnök és az ellenzéki pártok vezetőinek összeborulási kísérleteire. Ennek is köszönhetően jutottak el a mai Ukrajnában élők oda, hogy semmi nem maradhat a régiben, ezért látszik engedni az elnök, és a parlament. De azon felül, hogy az ország berendezkedésének az erős parlamenti kontroll, gyenge elnök, kevésbé korrupt kormány irányába kell elmozdulnia, igazából senki nem tudja: merre tovább? (Föderális berendezkedés? Lám Boszniát sikerült egyben tartani, úgy ahogy.) Ukrajna, a nyugat és kelet közötti szakadékba zuhan épp, hacsak valaki, valamiért mentőhálót nem feszít alá. Az Oroszország és az Európai Unió egyaránt szemet vetett az óriási kiterjedésű ország belső piacára, ásványkincseire és mezőgazdasági potenciáljára (és akkor a Fekete-tengerről még nem is beszéltünk). Egyes, a globális felmelegedést feltételező és modellező kutatások szerint Közép-Európából a búza termelése Észak-Kelet-Európába tevődik át, a Kárpát–medence térsége pedig mediterrán jellegűvé válik a következő 40-50 évben. Nem csoda hát, hogy nincs az a pénz, amit oda ne adnának bemondásra, egymásra licitálva a szomszédos nagyhatalmak, illetve a nyugat oltalmát kínáló IMF. Nagyon is megéri befektetni Ukrajnába, majd cserébe elvenni tőlük, ami az övék: földet, erdőt, energiát, piacot és közben a sajátként megélt kultúrát és a még nyomaiban fellelhető igen sokrétű nemzeti identitást! Az is igaz, ugyanakkor, hogy Ukrajna jelenlegi állapotában fenntarthatatlan, társadalma dél-amerikai, gazdasága afrikai mintázatú. Ha hozzávesszük, hogy a mai Ukrajna a Szovjetunióban lett összekovácsolva, sok kicsi, különböző részből, belátható, hogy legalább két-három, ha nem több törésvonal mentén lenne osztható a biztonságot és a demokráciát kínáló új gyarmatosítók között. Mi magyarok, akik átmentünk néhány el- és visszacsatoláson, rendszer- és módszerváltáson, már tudjuk: a demokrácia elérése az önrendelkezés feladásával járhat, sem nyugaton, sem keleten nem a két szép szemünkért akarnak (akartak) rajtunk annyira segíteni… A kapitalizmus már csak ilyen profitéhes valami! A magam részéről azt sejtem, hogy egy polgárháborús helyzet nyugat és kelet mezsgyéjén, ott, ahol az Európát Oroszországgal összekötő energia köldökzsinórja húzódik, feszül pattanásig, most megengedhetetlen. Ukrajna stabilizációja mind keletnek, mind nyugatnak létérdeke, huzakodás helyett, valamilyen háttéregyezség fog születni (vagy már meg is született, csak nem kötik az ukránok és a világ orrára) a nagyhatalmak között, melynek eredményeképp együttesen zsákmányolják ki a segítségre szoruló Ukrajnában, még meglévő potenciálokat. Ja, hogy az ukránokkal mi lesz? Örüljenek, hogy megúszták ennyivel. Pedig milyen felemelő volt látni, a nép összefogását, hitét, hogy a barikádok hogyan nőttek ki a semmiből, az állami térorrál szembeni kreativitást! Egyedülálló volt az az egyfajta „vezetőnélküliség”, ahogy mindenki megtalálta a dolgát, állt őrt, osztott teát, törte a jeget, önként és nem utasításnak, parancsnak engedelmeskedve. A Majdanon és környékén működött az anarchia, az emberek mint valami méhkas, képesek voltak egojukat félretéve közösségként viselkedni, sokféleségükben is egyé válni. Kivételes, történelmi pillantok (voltak) ezek. De minden forradalomnak egyszer csak vége szakad, a lendület alábbhagy, kifullad, a barikádok hősei hazamennek, munkába állnak, ha van hol. És jönnek a politikusok, és haszonlesők, a nagyhatalmak, és a befektetők. Hogy ismét béke legyen, hogy ne kiabáljak be ismét egy darabig az utcáról az utca emberei a nagy emberek, a nagy vállakózók dolgaiba. Egy konföderatív berendezkedés, akár jobb helyzetbe is hozhatja a kárpátaljai ruszinokat és az ottani nem kis számú magyarságot is, akik mint Horvátország estében megélhettük: az események túszaivá váltak. Valószínűleg ezért e halotti médiacsend

Ukrajna ügyében.