Vélemény: A sátáni törvényszék

Most, ez az emberi formájából kivetkőzött tömeggyilkos szemébe mondja a nemzetközi törvényszéknek, hogy nem hajlandó nyilatkozni, nem ismeri el a sátáni gyűlöletbíróságot. Ő, aki ezreket mészároltatott le, kebelbarátjával, a pszichiáter Radovan Karadzsiccsal együtt!

Megzakkant ez a világ. Mostanában gyakran mondjuk ki és használjuk ezt a kifejezést, kiváltképpen amióta egyik baloldali képviselő ezzel a nem éppen hízelgő jelzővel illette politikustársát. Megbolondult. Inkább ez illenék azokra a helyzetekre, amikor egy-egy természetellenes vagy a jóérzésű embert mélyen felháborító kijelentés hangzik el, netán ilyen magatartással szembesülünk. Jómagam akkor gondoltam erre, amikor egyik újságban elolvastam, hogy Ratko Mladics, a boszniai szerbek volt katonai parancsnoka, egykori főnöke – Radovan Karadzsics volt köztársasági elnök – perében a védelem tanújaként a Hágai Nemzetközi Törvényszék előtt magából kikelve azt mondta: „Ez egy sátáni bíróság, nem ismerem el ezt a gyűlöletbíróságot.” Nem kétséges, hogy a srebrenicai mészárosként elhíresült nacionalista katona, jó adag színészi teljesítményt is hozzáad szerepléséhez, ám e megnyilatkozásából az is kiderül, hogy ugyanazt a nótát fújja, mint 20 évvel ezelőtt, amikor a Milosevics-érában még az a szlogen járta, miszerint: a szerbek ellen összefogott az egész világ, sátáni nemzetként kezelik őket, ezért fegyverrel kell megvédeniük magukat. S ha kell, kiirtani mindenkit, de elsősorban a bosnyákokat, az albánokat, akik gyűlölt ellenségei a szerbségnek. Azután kerülnek sorra a magyarok, a horvátok és a többi náció… Ratko Maldics, aki nagy előszeretettel aposztrofálta magát tábornoknak, 1995 júliusában a boszniai Srebrenica városkában „hadseregével” összegyűjtötte az ott élő férfiakat és fiúkat, gyűjtőtáborba vitte őket és lemészárolta mind a 8000-et! Még ma is fedeznek fel újabbnál-újabb tömegsírokat, amelyekben a srebrenicai áldozatok csontjai vannak. Amikor a városba érkezett a dicső hadvezér és gyűjtőakciójába kezdett, a szerbiai televízió nagy előszeretettel mutatta azt a jelenetet, amikor Mladics rögtönzött beszédében nyugtatja az ottani lakosságot, hogy senkinek sem lesz bántódása, a férfiakat és a fiúgyermekeket azért viszik magukkal, mert nagyon sok a tennivaló a földeken és ahhoz kell a munkaerő. (Igen, a földmunkák alatt azt értette, hogy meg kell ásniuk a szerencsétleneknek saját sírjukat!) Míg a városban a hóhér pribékjei szedték össze a férfilakosságot, meg a fiúgyermekeket, Mladics látványos gesztust tett: megsimogatta egy rémült arcú kisfiú fejét, mindeközben a mintegy 400 főnyi holland, talpig felfegyverzett kéksisakos bambán bámulta a szerbek pogromra való előkészületeit! Azóta sem marasztalta el őket senki. Ez is szégyen, de még mekkora. Most, ez az emberi formájából kivetkőzött tömeggyilkos szemébe mondja a nemzetközi törvényszéknek, hogy nem hajlandó nyilatkozni, nem ismeri el a sátáni gyűlöletbíróságot. Ő, aki ezreket mészároltatott le, kebelbarátjával, a pszichiáter Radovan Karadzsiccsal együtt! Szerb védőügyvédje Mladics egészségi állapotára való hivatkozással kéri a bíróságot, hogy védencének ne kelljen tanúként megjelennie a Karadzsics-perben. Mint kiderült, ez a betegség, amire hivatkozik, nem mást, mint az a banális tény, hogy a volt katonai vezető a börtöncellájában felejtette műfogsorát! Tragikomikus, de való igaz, hogy ezek az emberek akik égbekiáltó bűnöket követtek el a társadalom, az ártatlan emberek és gyermekek ellen, most nem földre szegett tekintettel ülnek a tárgyalóteremben, hanem belső indíttatásból igyekeznek kifejezésre juttatni álságos és bűnös érveiket. Mladics volt főnöke, az önhatalmúlag köztársasági elnökké avanzsált Radovan Karadzsics, akit hosszú hajtóvadászat után fogtak el Belgrádban, nem tartozik a lágyszívű egészségügyi dolgozók táborába. A kilencvenes évek közepén, a boszniai háború befejezése előtti hónapokban abban a szerencsés, igaz nem veszélytelen helyzetben voltam, hogy a helyszínen tekinthettem meg az akkor már felszabadított Szarajevót, Mostart és néhány kisebb települést. Apokaliptikus látvány fogadott mindenütt. A túlélők elbeszéléseiből tudom, hogy micsoda vérengzést vitt véghez a Karadzsics irányította hadi gépezet a főváros ellen. Szarajevó völgyben elterülő város a Miljacka folyó két partján. A szerb martalócok a hegygerincről támadták a várost, s nagy előszeretettel lőtték le azokat, akik az egyetlen használható ivóvíz-csaphoz igyekeztek! Beszéltem olyan gyermekekkel, akiket vízvételezés közben találtak el a golyók, sebük elmérgesedett, amputálni kellett a lábukat…Beszéltem olyan Mostar környéki férfival, akinek az egész családját kiirtották az agresszorok, ő úgy menekült meg, hogy éppen élelmiszert próbált bejuttatni a szarajevói éhező lakosságnak. S most, két évtizeddel a szörnyű események után a két háborús bűnös úgy viselkedik, mint a ma született bárány, ártatlannak vallja magát, pocskondiázza a bíróságot,tárgyalási halasztást kér, színészkedik, egészségi állapotára (műfogsorának hiányára…) hivatkozik, csakhogy teljék az idő. Merthogy a scheveningeni luxusbörtönben mindenki jól érzi magát: Mladics, Karadzsics, Seselj vajda és a többiek, igaz, a börtönigazgatóság Mladicsot elköltöztette az elsőről a második emeletre, mert társai „kibírhatatlan természetűnek” nevezték, állandó konfliktusai voltak, ezért mennie kellett. S míg ők könnyed kvaterkázással vagy időnként heves vitával múlatják Hollandia egyik legszebb tengerparti fürdőhelyén lévő börtönükben az időt, a 2,2 millió háborús menekült, a 220 ezer áldozat nyílván fel sem merül emlékeikben. A mártírok hozzátartozóinak, meg a világ jó szándékú polgárainak pedig végül is az jutott osztályrészül, hogy „szabadon emlékezhetnek” a két évtizeddel ezelőtti vérzivataros időkre és fejet hajthatnak a balkáni hóhérok által meggyilkolt emberek sírjai előtt.