Könny és fenyő

A nő kezében a mikrofon elhajlott, a víz elfedett mindent; felfedett mindent. Kiment a teremből, az operatőr árván forgatta képpuskáját, a gyereket kellett volna lőnie, de golyószórózott mindenkire, a riporternőt kereste.

Nem tudom, hogy vízkeresztkor sírnak-e a fenyők, abban sem vagyok biztos, hogy a kibaltázott tűlevelű meghal-e, amikor az angyalok kezébe vágják az emberek. Viszont én láttam egyszer egy könnyből nőtt fenyőt. Vannak gurulós könnyek, melyek szinte végigszáguldanak az arcon, de hullanak szögletesek is, kicsit szúrósak, ütnek, meg-megakadnak, végül koppannak a hajópadlón. Akadnak égető, sistergős cseppek, vörösen izzik a bőr utánuk; aztán az egyik kedvencem a párolgós könny. Mint a kámfor, sosem volt igaz. És az a nyúlós, a rágógumis fajtából való, amely sehogy sem akar elszakadni a járomcsont buckájáról? Na, és a feltörő gejzír, ami végigspricceli a szomszédokat? Sokan úgy is tudnak sírni, hogy közben ránc sem remeg, a szem száraz, a szemgolyón lehet csak a tapasztalt könnykeresőnek észrevenni valami apró csillanást, amit az embertest - megfeszítve minden érdes maszkját - visszanyel. Pedig nem is tudják gyakran, hogy a sírással a lélek maga szeretne néha kitekinteni. Gurulva, szánkázva az öröm lélekkacaja hallik; a szögletes, az elveszett, belülről kutatni induló, mintegy folyékony látcső: "Merre tovább, segítsetek!" Az izzó lávafolyam a szerelem maga; a párolgó a gyermeki akarat, a megtagadott kívánság. A nyúlós a gyász könnye, az elengedés nehézkedésének tonnányi sósvize. Kitörni pedig a színház katartikus villanásai szoktak, miként átemel, feltol, felhőkhöz próbál lövellni, az animát Platón szekerére ültetni. A visszanyelt könny a páncélba kényszerített lélek sajátja, tömlöc mélyéről hangzó, távoli csobbanás. És van egy, amely az Egy, amikor nem lélekdarabok tekintgetnek a nyikorgó spaletták mögül, sokkal inkább a teljesség nedves metamorfózisa ez, ami a testet fordítja be, vagyis önmaga lesz a test testje, a lélek folyik kívülre: megjelenik. Ilyenkor már nincs fizika, törvény, önuralom, a maskara egy pillanat alatt elolvad. Ez a szeretet a maga magánvalóságában, tisztán, érintetlenül egy testhez tapadva. Nagy áldás, ha emberből kicsordul ez a szubsztancia. Még nagyobb, ha a szellem felfogja miről is van szó. Én nemrég láttam egy ilyen jelenést. Karácsony volt, tele sok-sok hazugsággal, olyan álságos, gyarló szeretet-szurrogátumokkal, melyek épp az ünnep lényegét tették banálissá, felszínessé és bizony komikussá. A karácsony előtti utolsó napokban felgyorsul a közélet országszerte. Ekkor ilyen-olyan személyek, ilyen-olyan céloktól vezérelve, hatalmi javakat remélve látogatnak el elesettekhez, rászorulókhoz, gyermekekhez, idősekhez, sérültekhez, hogy reflektorokkal megvilágítva, mikrofonoktól hangosan mutassák az adományt, ami tőlük, nekik. Igazából nem szól ez semmi másról csak a luciferi aranyporról, amit leghatékonyabban a szeretet kölcsöncsillogásával lopva szórhatnak százezer szemekbe. Egy ilyen csillagszórás alkalmával épp törölgettem a csípős csillámot csipáim mellől, mikor egy másik reflektor mellett a riporternő sírni kezdett. Nem történt semmi, pusztán egy gyermek vett át egy ajándékcsomagot az egyik javakat remélő nagyságtól, mégis abban a csöppségben annyi őszinte, ártatlan befogadás bújt meg, ami porrá zúzza a hazugságot, és a riporternő fekete szeméből kifacsarta a lelkét, mintegy köntöst tekerte a nő teste köré. Sosem láttam még ilyen szépnek egy fekete szemet - másként: sosem lestem még meg a kibújt lelket. A nő kezében a mikrofon elhajlott, a víz elfedett mindent; felfedett mindent. Kiment a teremből, az operatőr árván forgatta képpuskáját, a gyereket kellett volna lőnie, de golyószórózott mindenkire, a riporternőt kereste. A nő pedig a folyosón egy virágládába nyomta a mikrofont, a könnyeket kifacsarta ingujjából a cserépbe, én pedig biztos voltam benne, hogy ott egy karácsonyfa fog nőni. Persze nem ellenőriztem, nem álltam a terem mellett napokat, nem locsoltam és nem kértem meg a portásfiút, hogy vigyázzon már a másodikon, arra a cserépre, ott a kistárgyalónál. Ha egy gyermek belecsöppen egy mesébe, sosem vágyik kontrolra, mert tudja, hogy nem kell, tudja, hogy a mese olykor sokkal valóságosabb, mint ahogy azt a felnőttek gondolnák, például ahogy egy riporternő könnye mikrofonból karácsonyfát varázsol.