Vélemény: Magyarul szólaltak…

Az ünnepi alkalmaknak az szolgáltatott apropót, hogy 1844. november 13-án Pozsonyban, az Országgyűlés a magyar nyelvet az ország kizárólagos államnyelvvé nyilvánította. Addig Magyarország hivatalos nyelve – Európában szinte utolsóként – a latin volt.

Csupa csillogó gyermekszem, a kicsi arcokon mosoly, derű, a fehér ing és a blúz gondosan eligazítva, a sorok rendezettek, senki sem kalimpál a kezével. Pedig óvodások és alsó tagozatos gyerekek, nem lenne az sem véletlen, ha ilyen dolog megtörténne…Énekelnek, majd szavalnak. Egyszerre több mint ötezren – határon belül és kívül. Magyarul. A Magyar nyelv napját ünneplik, mégpedig oly módon, hogy azonos időben 42 hazai és külföldi óvodában ugyanazokat a verseket szavalják a csöppségek. Akik lelkesek, nagy levegővétel után kezdik szavalni a verset, közben ki-ki pillantanak az óvó nénikre, hogy minden rendben zajlik-e? Rendben zajlott. A budapesti ovisokat például interneten kapcsolták össze a gyergyószetmiklósi társaikkal, így láthatták, hallhatták, majd üdvözölhették egymást. (Amikor véget ért a rendezvény, az egyik budapesti kissrác a tévének nyilatkozva elmondta: Juj, mindenki olyan szépen szavalt! Még én is…) Az óvodavezetők sem maradtak el a dicsérő szavakkal: A gyerekek nagyon szépen mondták a verseket, büszkék vagyunk rájuk. Nyelvünk csodálatos, gazdag, gyönyörű kifejezések vannak benne, s ezeket versekben és mesékben tudjuk elmondani nekik, így tudjuk bővíteni a szókincsüket is, nyilatkozták. Persze nemcsak az apróságok járultak hozzá az ünnep szebbé tételéhez, hanem a nagyobbak is. A Debreceni Református Nagytemplomban például ezer általános és középiskolás diák mondta egyszerre Csokonai Vitéz Mihály: Magyar! hajnal hasad! című költeményét. Azonos időben hallhattuk a diákoktól Kecskeméten, Balatonfüreden, valamint több határon túli oktatási intézményben is ezt a szépségesen szép verset. Több érdekes kezdeményezéssel is jelentkeztek az elcsatolt területeken élő magyar pedagógusok és gyermekek. Nagyszalontán, Arany János szülővárosában például a Csonka torony tövében felállított hatalmas táblára felírhatták az általuk legszebbnek vélt magyar szót. Itt is több száz óvodás és diák szavalt, s hogy a fiatalok mennyire érzik már most az anyanyelv fontosságát, azt egyik középiskolás diák fogalmazta meg találóan: Azért fontos megünnepelni a magyar nyelv ünnepét, hogy ez a nyelv tovább éljen itt a Partiumban is és ne haljon ki soha! Az ünnepi alkalmaknak az szolgáltatott apropót, hogy 1844. november 13-án Pozsonyban, az Országgyűlés a magyar nyelvet az ország kizárólagos államnyelvvé nyilvánította. Addig Magyarország hivatalos nyelve – Európában szinte utolsóként – a latin volt. Ennek azonban az előzményeit is meg kell említenünk. Tudniillik 1840-től az anyakövezést magyarosították, ennek érdekében a papok, a lelkészek magyar nyelvtudását törvények írták elő. Az 1844-ben hozott úgynevezett II. törvénycikk előírta, hogy az oktatás nyelve is magyar, továbbá a király is csak magyarul értekezhetett a magyar hivatalokkal…Több mint másfél évszázaddal később, 2011-ben, a Magyar Parlament november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította, kimondva ezzel, hogy a magyar nemzet összetartozását legfőbb szellemi kulturális örökségünk – a magyar nyelv – fejezi ki a legjobban. S hogy az eddig elmondottak alapján nehogy valaki nagyon felháborodjék, s elővegye a már „bejáródott” nacionalista, kirekesztő, antidemokratikus jelzőket a kis hazában történtekre , meg kell jegyezni: más nemzetek is meghatározták azokat a napokat, amikor nyelvüket ünneplik. Az angolok április 23-án, a franciák március 20-án, az oroszok június 6-án, az arabok december 18-án, a spanyolok pedig október 12-én ünneplik saját nemzeti nyelvüknek a napját. Csak hogy néhányat említsünk, mielőtt a notórius Brüsszelbe rohangálók, a bennünket mindenért feljelentgetők nekilódulnának… Néhány éve rendszeresen látogatják a magyarországi felső tagozatos és középiskolás diákok a határon túli magyar kortársaikat. A Bethlen Gábor Alapítványnak köszönhetően eddig több ezer anyaországi tanuló látogatott el az erdélyi, vajdasági, felvidéki, kárpátaljai, horvátországi falvakba, városokba, ahol nemcsak az ott élő és tanuló diáktársaikkal ismerkedhettek meg, hanem a környék látnivalóival, hagyományaival, értékeivel is. A tapasztalatok szerint eddig olyan gyümölcsöző kapcsolatok alakultak ki a tanintézmények között, amelyek hosszú távon is hasznos eredményeket hozhatnak. Mégpedig nemcsak a két iskola vonatkozásában, hanem abban a több ezer személyes baráti kapcsolatban, amelyet ezek az utazások tettek lehetővé. A gyermekek és a tanárok internetes bejegyzéseiből, észrevételeiből, élményanyagából pedig érezhetően átjön az a fontos felismerés, miszerint egy nemzethez tartozunk, egy nyelvet beszélünk és ezért törekednünk kell az ilyen kapcsolatok létrehozására, erősítésére, ápolására is. Óriási felismerés ez, nem tagadhatja senki sem. De nem is cáfolhatja. Mert ne feledjük: ezek a kapcsolatokat magyarul, anyanyelvünkön szőtték össze az egymás kezét szorító testvérek. Honiak és határon túliak. Nézem a nehezen feledhető képet, az ünneplőbe öltözött kicsiny gyermekek lenyűgöző látványát. S ez a kép egyre jobban megerősít abban, hogy ezek az emberpalánták, ha felnőnek, nem fogják elfeledni őseik anyanyelvét. A magyart. Még ha ezt oly’ sokan szeretnék is.