Vélemény: Főhajtás Európáért…

Kétségkívül elismerést érdemel ez a megbékélést jelképező lépés – mindkét részről. Merthogy nemcsak a szerb, hanem a magyar fél is több olyan gesztust tett déli szomszédunk felé, amelyet mind a hazai, mind a nemzetközi közvélemény dicsérettel illet.

Történelmi megbékélés, a XXI. század legnagyobb lépése két nép eddigi ellentéteinek áthidalása érdekében, soha nem tapasztalt toleranciát tanúsított egymás iránt magyar és a szerb nép, szoros kézfogás- hosszú távon. Ilyen és ehhez hasonló címeket olvashattunk a magyarországi és a szerbiai sajtóban, de ezekkel a kifejezésekkel konferálták fel a tévében és a rádióban is a vajdasági Csurogon rendezett közös főhajtás valóban páratlan eseményét. Áder János magyar és Tomiszlav Nikolcs szerb köztársasági elnök együtt adózott a második világháborúban ártatlanul kivégzett magyar és szerb áldozatok emléke előtt ebben a bácskai faluban, ahol talán a legnagyobb, a legkegyetlenebb volt a megtorlás 1944 október-novemberében a magyar nemzetiségű polgári lakosság ellen. Hosszú idő telt el, amíg sor került erre a kegyeleti gesztusra a csurogi emlékhelyen (egykori dögtemető helyén) és a Topalov-raktárban, ahol 1942-ban szerbeket végeztek ki a magyar csendőrök. Talán Teleki Júliának, a nemcsak a Délvidéken, hanem hazánkban is jól ismert polgárjogi harcosnak a megjegyzése érzékelteti legjobban a mostani elnöki főhajtás fontosságát. Telekinek egy éves korában ölték meg az édesapját a partizánok, őt pedig édesanyjával együtt kitelepítették Csurogról, ahova soha nem térhetett vissza. Ezt mondta: „Egész életemben ezért küzdöttem, nyilvánosan, vállalva a sok megpróbáltatást. Ez a nap akkora elégtételt jelent számomra, hogy azt nem tudom szavakkal kifejezni. Húsz évig szorgalmaztam, hogy töröljék a magyarok kollektív bűnösségét a Vajdaságban, s ezt a Szerb Parlament meg is tette. A dögtemető helyén, ahol korábban mindig ledöntötték a fakeresztjeinket és kopjafáinkat, Nikolics szerb kormányfő fejet hajtott az ártatlan magyar áldozatok emléke előtt!” De nemcsak Teleki Júlia, hanem a sok-sok ezer magyar hozzátartozó (akik közül sokan el is zarándokoltak a most létesített emlékhelyre) szintén elégtételt érez azért, hogy végre nyilvánosan is emlékezhet szeretteire, elhelyezheti a kegyelet virágait a közös sírt jelképező emlékhelyen. Kétségkívül elismerést érdemel ez a megbékélést jelképező lépés – mindkét részről. Merthogy nemcsak a szerb, hanem a magyar fél is több olyan gesztust tett déli szomszédunk felé, amelyet mind a hazai, mind a nemzetközi közvélemény dicsérettel illet. Ezt érezhette a Szerb Parlament képviselőinek a többsége is, amikor felállva tapsolta meg Áder János köztársasági elnök nagy ívű beszédét Belgrádban. „Habár a bűnöket senki sem teheti meg nem történtté, mégis hiszünk abban, hogy a kölcsönös bocsánatkérést követő megbocsátás a megbékélésen is képes túlmutatni…Mi, mai magyarok és szerbek egy emberként az ártatlan áldozatok oldalán állunk. Mi nem a halál, a hazugság és a gyűlölet, hanem az élet, az igazság és az együttműködés örökségét kívánjuk gyermekeinkre hagyni!” Egyenes beszéd, amelynek valós tartalmát, bízvást bízunk abban, hogy mindkét fél képes lesz magáévá tenni és eszerint viselkedni, együtt élni a másik nemzettel. Merthogy már most vannak szkeptikusok, akik megkérdőjelezik a szerb fél őszinteségét a jövőt illetően. Sokan úgy vélik: ez voltaképpen főhajtás Európáért. Szerbiának ugyanis most mindennél nagyobb szüksége van Magyarország támogatására, hiszen az Európai Unió csak akkor hajlandó tárgyalni vele az integrációról, ha megfelelőnek látja a brüsszeli ajánlások életre hívását. (A koszovói kérdés vélhetően sikeres, bár csak részleges megoldása már bizonyos értelemben belépőt jelentett a tagságról folytatandó tárgyalásokra.) Ez vitán felüli, Szerbiának most kellett megtennie ezt a lépést, mert az EU-külügyminiszterek már a napokban napirendre tűzik a belépési tárgyalások témáját. Azt viszont mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az 1944/45-ös tragikus vajdasági eseményekről déli szomszédunk az elmúlt évtizedekben nem volt hajlandó tárgyalni, sőt a volt jugoszláv, majd később a szerbiai hatóságok is tagadták azoknak az atrocitásoknak a valóságát, amelyet csaknem 70 évvel ezelőtt követtek el a partizánok a Sajkás-vidéken, a Tisza mentén és a bácskai településeken. A tagadás miértjére viszont valószínűleg soha nem kapunk választ. Volt ennek a mostani megemlékezésnek egy alig idézett szegmense is. Nevezetesen a Tomiszlav Nikolics elnök által tett belgrádi kijelentés, miszerint „a magyar kisebbség tagjai számára adva vannak a feltételek kollektív jogaik gyakorlásához.” Az alig 2 milliós lakosságú Vajdaságban 251 ezer magyar nemzetiségű polgár él, ami az összlakosság 13 százalékát teszi ki. (Különben a tartomány lakosságának 67 százaléka szerb, 13 magyar, 20 százalék pedig „egyéb” nemzetiségű.) Ha komolyan vesszük a szerb köztársasági elnök kijelentését, akkor elégedetten konstatálhatjuk, hogy végre fellélegezhetnek magyar nemzetiségű polgártársaink a Délvidéken. Ez ugyanis azt jelenti egy jogállamban, hogy a kisebbségben élőket is megilletik mindazok a jogok, amelyek a többségben élők számára adottak. Az elmúlt évek gyakorlatát ismerve, a Vajdaságban sem a kultúrában, sem a gazdaságban, de az élet egyéb területein sem érvényesülhettek úgy a magyarok, ahogy az elvárható egy európai demokráciában. Többen, joggal, teszik fel a kérdést: miként kezeli majd a jövőben a szerb állam a magyarok elleni atrocitásokat, hogyan döntenek a rengeteg megvert, megalázott fiatal magyar diák, egyetemista ügyében. Hogy a drákói szigorral, példát statuálva elítélt temerini fiúk esetéről ne is tegyünk említést. Ők még mindig börtönben sínylődnek egy bedrogozott, őket provokáló szerb férfi megveréséért. Ne legyünk azonban borúlátók. A két ország államfőjének közös csurogi történelmi kézfogása után bízzunk abban, hogy valami megmozdult, valami elindult a szomszédok békésebb kommunikációja, egymás mellett élése felé. Meg a délvidéki magyar testvéreink életének jobbá tétele érdekében is.