Vélemény: Szelíd szavak ereje

Mindeközben az is eszembe jut, ilyenkor persze elszomorodom, hogy milyen „ifjúsági életképekkel” találkozunk az utcán, a tömegközeledésben, a Tisza-parti sétányon. Az arcpirító és ízléstelen beszéd, a durva (gyakran lányok részéről is tapasztalt) viselkedés, amely egymás molesztálásában nyilvánul meg, az utcán, a tereken, a köztéri padokon kezükben italos üveget szorongató és részegen vonagló fiatalok látványa egyszerűen lehangoló.

Szeretem a szavak zenéjét. Azt a kellemes állapotot, amikor a beszélő egymásba fűzi a szavakat, érhetően, szabatosan, világosan és hatásosan adja elő a benne megfogant gondolatokat. Megnyugtat, erőt, biztonságot ad az ilyen beszéd. Behunyom a szemem és igyekszem minél többet befogadni az elhangzottakból, hogy azután majd a beszéd végén megpróbáljam összerakni a mozaikkockákat és értékelni a hozzám/hozzánk beszélő mondanivalóját. Nem nehéz kitalálni, kedves Olvasó, hogy a fenti kép elsősorban egy-egy előadás vagy szentmise/istentisztelet esetére vonatkozik. Egészen konkrétan: az immár hagyományos és az egész országban egyre több helyen tartott ökumenikus imahét-rendezvényekre gondolok. Azokra az összejövetelekre, amelyeken idén a Mit kíván tőlünk az Isten (Mikeás próféta 6, 6-8 alapján) alapige szerint együtt imádkoznak a Krisztus-hívők egységéért. A római katolikusok, a reformátusok, az evangélikusok, a baptisták, a metodisták, a görög-katolikusok jártak el minden este egymás templomaiba, imaházaiba és hallgatták az igehirdetéseket, közös énekkel dicsőítették az Urat, s az egyetemes keresztény/keresztény imákkal fohászkodtak a Mindenhatóhoz. Jó volt részt venni ezeken az alkalmakon, annál is inkább, mert kivétel nélkül minden helyen zsúfolásig megtelt hívekkel a terem, gyakran pótszékekre is szükség volt, s itt lehetett szem- és fültanúja az ember az olyan tanúságtételeknek, amelyek megerősítették hitében, korábbi ingadozó vagy egyébként is szilárd meggyőződésében. Itt hangzottak el azok a szelíd szavak, amelyek nemcsak melengették az ember lelkét, hanem bátorítást, optimizmust, derűt sugároztak és azt a Szentírásban leggyakrabban elhangzó útmutatást is: Ne félj, csak higgy! Ami e biztatás mellett mindenképpen derűlátásra ad okot, a fiatalok minden eddiginél nagyobb számú részvétele. Nemcsak az alkalmakon való puszta megjelenésükre gondolok, hanem a tevőleges közreműködésükre. Középiskolás diákok, egyetemi hallgatók léptek fel a hívők közössége előtt, verset szavaltak, vallási énekeket énekeltek gitárkísérettel, részt vettek az ökumenikus kórusok együttesében, s megjelenésükkel, fiatalos lendületükkel, mosolyukkal is erőt sugároztak az idősebbeknek, a szülőnek, a nagyszülőknek. Meggyőződésem, hogy a véleményemmel nem vagyok egyedül, hiszen számtalan megnyilatkozást hallottam másoktól is az ifjúság e minden dicséretet megérdemlő részvételéről és aktivitásáról. Mindeközben az is eszembe jut, ilyenkor persze elszomorodom, hogy milyen „ifjúsági életképekkel” találkozunk az utcán, a tömegközeledésben, a Tisza-parti sétányon. Az arcpirító és ízléstelen beszéd, a durva (gyakran lányok részéről is tapasztalt) viselkedés, amely egymás molesztálásában nyilvánul meg, az utcán, a tereken, a köztéri padokon kezükben italos üveget szorongató és részegen vonagló fiatalok látványa egyszerűen lehangoló. S lehet ilyenkor bűnbakot keresni szülőkben, iskolákban, szórakozóhelyben, az alkoholban és a kábítószerekben, vagy mindannyiban együtt, a választ azonban akkor, olyan állapotban már nagyon nehéz megtalálni. De, hogy ne legyen ennyire lehangoló e kis dolgozat befejezése, azt is le kell írnom, hogy az imént említett kategóriát is meg lehet (meg is kell) szólítani. Több fiatal ismerősöm beszélt „korai múltjáról”, tévelygéseiről, mígnem találkozott egy-egy énekkarba, tánccsoportba vagy szavalókörbe (nem okvetlenül felekezetibe) járó ismerősével. Elment, megtapasztalta, majd megismerte az ottani közösségi életet, a légkört, az embereket, akik szeretettel fogadták őt, mi több, el- és befogadták. Azóta ott van, jól érzi, hasznosnak érzi magát, nem hiányzik a randalírozás, a hétvégi menetrendszerinti alkoholizálás, a szülőkkel, a testvérekkel és a tanárokkal való örökös konfliktus. Mi több, már arra „vetemedett”, hogy önkéntesként segíti a hajléktalanokat kiszolgáló melegkonyha személyzetét, néhány társát is elvitte ide, akik közül többen ott is ragadtak… Szelíd szavakkal, azok erejével is tudunk eredményt elérni, szebbé és jobbá tenni ezt az erkölcsében, hitében, magatartásában kissé megkopott világot. Különösképpen akkor, ha állandóan a szemünk előtt lebeg a szentencia: Ne félj, csak higgy!..