Vélemény: Kaja a kukában

Hogy mi késztet bennünket még arra, hogy időnként pazarló módon bánjunk az élelmiszerekkel? A fölösleges vásárlási kedv, amely birtokában olyasmit is a kosarunkba teszünk, amire nincs szükségünk, vagy belátható időn belül nem lesz.

Megdöbbentő adatról tájékoztattak bennünket a napokban a hírügynökségek: évente csaknem 2 milliárd tonna élelmet dobunk ki! Az ember egy ideig nem kap levegőt, azután elkezd gondolkodni, majd utána néz a különféle élelmiszeripari, főleg termelési-gyártási statisztikáknak és annak is, hogy mekkora (volna) az emberiség jelenlegi élelmiszerigénye – akkor pedig végképp nem tudja hova tenni ezt a pazarlásról közzétett adatot. S elszomorodik. Nem hiszi el ugyanis, hogy a magát a művelt világhoz soroló társadalmakban ennyire semmibe veszik, nem becsülik meg a „mindennapi kenyerünket”, amelyet ma is imáinkba foglalunk. (Igaz, ez utóbbival már komolyan vitába lehet szállnunk. Sajnos.) Egy brit élelmiszeripari kutatóintézet részletes tanulmányt írt arról, hogy miként alakul a világon a szükséges élelem előállítása s arról is, hogy mennyit használunk fel ebből. A mellbevágó adatok szerint évente mintegy 4 milliárd tonna az előállított élelmiszer mennyisége, ennek felét viszont egyszerűen a szemétbe dobjuk! A tanulmány szerint egyébként pontosan ekkora mennyiség elegendő lenne ahhoz, hogy a Föld lakosságát ellássuk és megszűnjön az éhezés a sárgolyón. Döbbenetes. Akkor mégis honnan ez a hihetetlen pazarlás és annak katasztrofális következménye? Elsősorban, áll az említett összefoglalóban, a mostanság hozott nemzetközi szigorú szabályozás az egyik kiváltó oka a helyzetnek, jelesül a szavatossági határidők, az élelmiszerek nem megfelelő raktározása, no, és a vevőknek a minőséghez való egyre markánsabb hozzáállása. A vásárló ugyanis mind inkább arra törekszik, hogy a szatyrába csak kifogástalan küllemű árú kerüljön, s ha nem ilyenek a termékek, akkor meg sem veszi őket. (Ezért látjuk azután, hogy napjában többször is vízzel permetezik a pultokon lévő zöldségféléket…) Nagy-Britanniában, áll az említett tanulmányban, a megtermelt zöldségek harminc százalékát le sem szedik, mert nem elég esztétikusak ahhoz, hogy az áruházak polcaira kerüljenek! Nem kell azonban messzire mennünk, hiszen saját környezetünkben is tapasztalhatjuk a pazarlásnak sok sajnálatos példáját. Nem ritkán látjuk, amikor a szeméttároló edényeket „átfésülő”, zömmel hajléktalan kukázók, egész vekniket, vagy megbontatlan zacskó zsemlét/kiflit tesznek a gyűjtő szatyrukba vagy zsákjukba. Vannak, talán jobb érzésű pazarlóknak is nevezhetjük őket, akik közvetlenül a kuka mellé teszik a kenyeret, hogy azonnal felfigyelhessenek ezekre a rászorulók. (Néhány évtizeddel ezelőtt még az volt a szokásban tájékunkon is, hogy az asztalról leesett kenyérdarabot a családfő vagy a feleség felvette a földről, megtisztogatta, megcsókolta és visszahelyezte a kenyeres kosárba!) Itt azonban meg kell jegyezni, hogy gyakran olyan rossz minőségű kenyeret és péksüteményt árulnak a boltokban, amelyek a vásárlást követő napon már szinte ehetetlenek, így valamelyest indokolt, s igazolható az eljárásuk. Nem különbözik sokban a gyümölcsök sorsa sem. Egész kilónyi banán, narancs, mandarin, alma, szőlő hever a kukákban vagy azok mellett. Kissé romlott vagy teljesen ép, egészséges állapotban. (Ismét a régmúlt: nem is oly’ régi emlék, miszerint karácsony előtt a sarki boltos 3-3 narancsot és egy-egy banánt tett elénk a pultra, ez volt a család legszebb ünnepi ajándéka!) Hogy mi késztet bennünket még arra, hogy időnként pazarló módon bánjunk az élelmiszerekkel? A fölösleges vásárlási kedv, amely birtokában olyasmit is a kosarunkba teszünk, amire nincs szükségünk, vagy belátható időn belül nem lesz. Fennen hirdetik a nagy szupermarketek az Egyet fizet kettőt kap akciókat, amelynek a vásárlók zöme „bedől”, így azután esetenként olyan élelmiszermennyiséget halmoz fel otthon, mintha a III. világháború kitörésére vagy valamilyen bejelentett várható természeti csapásra készülne a társadalom! Persze, nem tudjuk elfogyasztani a készletet, azután jön a kuka, s gyakran nemcsak romlandó, hanem az egészséges élelmet is kidobjuk. De azt sem szabad elfelejteni, hogy gombamód szaporodó hatalmas bevásárló szupermarketek sem kínálnak azért csupa szuper árut. Vásároltam már zsizsikes babot, lencsét, sőt száraztésztát is, nemkülönben olyan tejet és joghurtot, amelynek a szavatossági ideje csak 10 nap múlva járt volna le, de már a vásárlás napján savanyú volt! Ilyenkor a legkézenfekvőbb eljárás: felhívni a felügyelőséget, pénztári nyugtával bizonyítani az áru eredetét és a többi már a hatóság dolga. Igen ám, de ki hajlandó arra, hogy fél kiló zsizsikes babért, vagy egy liter tejért rohanjon a felügyelőségre? Kevesen. Egyébiránt a pazarlással együtt jár még egy olyan tényező, amelyet nem hagyhatunk szó nélkül, ha a társadalom általános fejlődését vesszük alapul. Az élelmiszerek kidobása egyben azt is jelenti, hogy tékozló módon bánunk a termőfölddel, a vízzel és a termeléshez szükséges energiával is. Példaként: imént említett fel nem használt zöldségekhez Angliában ugyanis olyan mennyiségű vizet és energiát használnak fel, amely elegendő lenne egy kisebb ország élelmiszer szükségletének a biztosításához! A világon ez a vízmennyiség egyébként eléri az évi 550 milliárd köbmétert. Nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy rájöjjünk: az egyébként is rohamosan fogyó vízkészletünk esetében mit jelent ez a mennyiség. S az az előrejelzés sem túl biztató, miszerint 2050-re az élelmiszer-előállításhoz szükséges vízmennyiség elérheti a 10-13 billió köbmétert, s ha ehhez hozzáadjuk, hogy a Föld lakóinak a száma 2075-re elérheti a 9,5 milliárdot, akkor pedig végképp nincs derűlátásra okunk. Különben a világ legnagyobb élelmiszer-pazarlói: Amerika és Európa. A földgolyón magukat civilizált közösségeknek tartó társadalmak élnek e területeken. Nem a vásárlói mentalitáson, a „mindennapi kenyerünk” iránt érzett tiszteletünkön kellene egy csöppet változtatnunk? Az nem is lenne fájdalmas, sőt, több pénz maradna a zsebünkben.