Kúp kell a gyereknek!

Gyermekkoromban sokat voltam beteg a mandulámmal, állandóan ügyeletre kellett járni velem, aki az orvosoktól akkor, mint minden gyermek, én is nagyon féltem.

Magas lázam csillapítására kúpot kaptam a hátsómba, amit ugye nem kell különösebben bizonygatnom, nagyon nem szerettem. Nem is értettem miért kell ezt tenni. A kúp útja onnantól, hogy kipattant a csomagolásából, és elérte rendeltetési helyét nem volt zökkenőmentes. Kellett hozzá öt ember. Egy-egy a végtagjaim leszorításához, egy pedig - az orvos- e nemes feladat kivitelezéséhez. Ordít, feszít, hiába minden próbálkozás a kúp megy a maga útján. Azóta felnőttem, gyermeket nevelek és látom a gyermekkorom óta e téren semmi sem változott. A fiam negyvenfokos lázban ég, természetesen a tőlem örökölt, öklömnyire duzzadt lángoló mandula lüktet a torkában. Irány az ügyelet. Egy nagyon kedves, nagyon sovány doktor bácsi fogad. Rövid vizsgálat után neki sincs más diagnózisa, mint amit mi már sejtettünk: Tüszős mandulagyulladás. Jön a kérdés, hogy mivel próbálkoztunk a láz csillapítására. Mondom, Panadoll sziruppal. Erre Ő felhorkant: Az szart sem ér! Ilyen magas láz esetén kúpot kell adni a gyereknek. Összerezzentem, mindenem megfeszült, Azonnal felvillan gyermekkorom fent említett időszaka, mely a mai napig rémálomként kísér. Tehát a fiammal is megtörtént az eset ugyan úgy, mint anno velem. Jogosan kérdezhetik, vajon miért is írom le ezt az akár mindennaposnak mondható történetet? Okulásként, mert több mint negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem, amit még gyerekfejjel nem tudhattam, csak sejtettem: ha sokat nem is használ, de a kúp az legalább éri a szart… GéSa