Vélemény: Lesz-e közös emlékezés és főhajtás?

A vérzivataros éveket követően egészen a '80-as évek végéig hallgatni illett Jugoszláviában a Tito-partizánok kegyetlenkedéseiről.

Megnyugvással vettük tudomásul, hogy jövőre közös magyar-szerb elnöki főhajtás lesz a második világháború során a Délvidéken ártatlanul kivégzett magyar, szerb, német, zsidó, cigány és egyéb nemzetiségű áldozatok emléke előtt. Történelmi gesztus lesz ez, mondotta a közelmúltban Budapesten Áder János és Tomiszlav Nikolics, s hatalmas lépés a két nemzet végleges megbékélése felé. Igen, ehhez nem fér kétség, a történelmi jelző mindenképpen ráillik a bejelentés mögött rejlő, remélhetőleg, őszinte szándékra, a csaknem 70 éve lappangó és egy ideig tabuként kezelt fájó igazságtalanságra. A két elnök most ennek igyekszik személyes példával a végére járni, bizonyítani azt, hogy az egymás mellett és együtt élés feszültséggel terhes mindennapjait fel lehet oldani - megértéssel, de főleg jó szándékkal. Ismeretes ugyanis, hogy a II. világháború utolsó éveiben, amikor a szovjet csapatok elérték az „első Jugoszlávia” határát, elfoglalták előbb Bánátot, majd Bácskát, utánuk rögtön megjelentek a Tito-partizánok, az ő feladatuk volt a közigazgatás helyreállítása. Meg az e vidéken soha nem tapasztalt véres tisztogatás! A szinte népirtással egyenlőnek nevezhető gyilkosság-hullám során a beözönlő szerb partizánok és a hozzájuk csapódó helyi szerbek, az 1944-45-ös években csaknem 40 ezer ártatlan magyar, valamint német, s egyéb nemzetiségű embert végeztek ki. A legtöbb áldozatnak az volt a „vétke”, hogy magyarnak született, de voltak olyan banális, de emberéletet követelő esetek is, amikor egy-egy korábbi vélt vagy valós sérelemért járt a szörnyű kínzás, majd a kivégzés. Példaként: volt aki azért fizetett életével, mert évekkel korábban csendőrként leparancsolt a járdáról egy kerékpárt hajtó falubeli szerbet, vagy azért, mert egy másikon fedezte fel a tőle ellopott inget, a magyar hentes konkurenciát jelentett a megszállókat segítő szerb kollégájának, feljelentette - így azután hamis vádak alapján kivégezték. Mindez ma már egyre nagyobb terjedelemben olvasható, elérhető, dokumentumokkal igazolható, köszönhetően azoknak a megalkuvást nem ismerő helytörténészeknek és kutatóknak, akik gyakran a veszélyt is vállalva utána járnak a múlt ez idáig feltáratlan eseményeinek. Nem szabad azt sem említés nélkül hagyni, ami 1942 januárjában történt Újvidéken és környékén. A magyar honvédség és csendőrség - az állandósuló partizán támadások felszámolása kapcsán - hatalmas razziát tartott a vidéken. Ebben az akcióban mintegy 3300 helybéli szerb és zsidó személyt végeztek ki. De azt is hozzá kell tenni, hogy a magyar kormány és a honvédség, amikor értesült az atrocitásokról, azonnali vizsgálatot rendelt el és bíróság elé állította a felelősöket (egy részüket a II. világháború után az új magyar kormány kiadta a jugoszlávoknak, akik kivégezték őket), s már a háború éveiben elkezdte az áldozatok családtagjainak fizetni a kárpótlást. A vérzivataros éveket követően egészen a '80-as évek végéig hallgatni illett Jugoszláviában a Tito-partizánok kegyetlenkedéseiről. Akkor Matuska Márton, délvidéki újságíró, az újvidéki Magyar Szó hírlapírója, tette közzé először e tárgyban végzett kutatásainak eredményét. Nagy bátorságnak számított ez még abban az időben is. Azóta viszont, ő és a hozzá hasonló érdeklődésű, nemzeti múltunkat kutató munkatársai is, rengeteg hasznos adatot, kézzelfogható és hiteles tényfeltárást végeztek. Így azután mára számtalan könyv, tanulmány, esszé, dokumentumfilm látott napvilágot. A napokban pedig a Magyarkanizsa szomszédságában lévő Martonoson megnyílt az első olyan emlékház, amely mementóként áll ott nemcsak 25 helyi áldozatnak, hanem a második világháború összes áldozatának - nemzetiségre való tekintet nélkül. Ez az első olyan létesítmény, amely az igazi megbékélést, a jövőbe vetett hitet is példázza. A főhajtásról. Valóban megnyugvással vettük tudomásul a két elnök elhatározását, ám, ismerve a szerb fél eddigi magatartását, némi szkepszissel kell viszonyulnunk Nikolics elnök kijelentéséhez. Az egykoron szebb napokat is megélt Vojislav Seselj vajda jobb kezeként ténykedő elnök úr, aki politikai karrierjének megőrzése érdekében 2008-ban elfordult a Hágában idejét múlató (az egyik ottani áristomban luxus-körülmények között tengődő) főnökétől és megalapította a Szerb Haladó Pártot, amelynek képviseletében most az államfői tisztséget is betöltheti. Nikolics a közelmúltban több előremutató kijelentést is tett, mindet az EU-csatlakozás reményeit erősítendő, amelyeket szintén kétkedéssel kell fogadni. A taglalt témához vissza térve - jelesül a magyar-szerb megbékélés kérdését szem előtt tartva - a belgrádi köztársasági elnök a börtönre ítélt temerini fiatalok kegyelmi kérvényével kapcsolatban, bizony komolyan mellé fogott. Tudniillik Budapesten azt nyilatkozta, hogy megismerkedett az esettel, s ígéri, hogy hamarosan megfelelő lépéseket tesz az ügy tárgyilagos befejezése érdekében. Ezzel szemben, az egyik fiú szülei közzétették azt a végzést, amelyet maga az elnök írt alá idén október 4-én, s amelyben elutasítja a 7 éve börtönben sínylődő magyar fiú kegyelmi kérvényét! Alig egy héttel budapesti látogatása előtt… Nos, ilyen előzmények után kissé bizalmatlanul kell kezelnünk a szerb elnök kijelentését a közös főhajtást illetően. Mindenesetre magam is, de nyilván rajtam kívül még nagyon sokan örülnének annak, ha jövőre e bizalmatlanság szertefoszlana és egy valóban történelminek is nevezhető főhajtással, méltó körülmények között, emlékeznének/emlékeznénk ártatlanul kivégzett honfitársainkra és a többi nemzet fiaira is. Mindazokra, akik önhibájukon kívül lettek a világháború áldozatai.