A 3. hét - Hőmérsékletzuhanás!

A harmadik hetemet végig Anchorage-ban töltöttem, kezdem egyre jobban megismerni. Sokat vezetek, és ebben az óriási kiterjedésű városban sokszor el is tévedek.

Történt már olyan, hogy akaratom ellenére egy órával többet kocsikáztam, és sok olyan helyre is eljutottam, ahová nem terveztem. Ettől eltekintve, sokkal könnyebb itt közlekedni, mert minden nagyon egyértelmű, alig vannak táblák (szinte csak STOP tábla van, nagyon ritkán egy elsőbbségadás kötelező, de abba is például bele van írva, hogy mit jelent), az utak sokkal szélesebbek, és mindenhol ki van írva, hogy mennyivel szabad menni. Mondjuk, nem engedik nagyon szabadjára az embert, van, hogy a város közepén, hatsávos autóúton 35 m/h-val lehet menni, ami olyan 50 km/h, és az autópályán is 65 a maximum. Viszont megtanultam automata sebváltós autót vezetni, amit otthon még nem is láttam, itt viszont az emberek nagy részének ilyen van. Néhányan csodaként tekintenek rám, amikor megtudják, hogy tudok váltósat vezetni, akkor viszont már kevésbé, amikor hozzáteszem, hogy több hónapig vettem órákat. Itt mindenki nagyon hamar megkapja a jogsiját, és ezt teljesen meg is értem, mert az automata autóban csak a gázt meg a féket kell nyomni. Amióta itt vagyok, körülbelül kétszer aludtam el úgy, hogy sötét volt. Durván éjféltől hajnal háromig van sötét, ebből pedig én keveset tapasztalok. Lehet, hogy furán hangzik, de nagyon hiányzik a sötét este, a sötét utca, esetleg a szürke hajnal… Bár napközben a szürkeségből igen sokat tapasztalok, többnyire nagyon rossz az idő, sokat esik, és sosem süt a Nap. Amikor a magyarországi hírekben olvastam, hogy „Hőmérsékletzuhanás! 25°!”, akkor arra gondoltam, hogy mit meg nem adnék, ha itt is legalább csak 20° volna. Ez az idő még a helyiek szerint sem normális, az egyik napi címlap szerint ez az elmúlt idők leghidegebb nyara. De már hozzászoktam, és én is úgy öltözködöm, mint egy igazi alaszkai. (Bár ez nem feltétlenül érdem, hiszen Ancohorage-ot választották a legrosszabbul öltözött Egyesült Államokbeli városnak) Ugye, mint mondtam, július negyedikén versenyeket rendeznek, és így van ez egy közeli helyen is, ahol minden évben futóversenyt rendeznek minden korosztálynak, ami igazából egyszerre hegymászás is, és aki előtte nem teszi meg többször a távot, és nem edz, annak szinte lehetetlen megcsinálni. A múlt héten ezen a versenyen a férfiak közül eltűnt egy, több ponton is lejelentkezett, de nem érkezett meg a célba. Azóta keresik, pedig ez már több mint egy hete történ, de semmi nyoma. Beszélgettünk erről itthon, és mesélték, hogy ilyenek itt gyakrabban megtörténnek, mint máshol. Patty kölcsönadott egy könyvet, ami egy igaz történet egy fiúról, aki ki akarta magát próbálni itt a vadonban, egyedül, és egy autóval elkocsikázott idáig, de végül nem élte túl a vadont. Azóta is ott van az erdőben a kocsija, sok turista elmegy megnézni. A könyv címe Into the Wild, magyarul is megjelent már, sőt filmet is készítettek belőle. Tegnap túrázni voltunk, egy Archangel Valley nevű völgyben. Szeretek túrázni, és otthon (nem Szegeden) sokszor elmegyünk, de ehhez fogható élményben még nem volt részem. Mivel rossz irányban indultunk el, sziklákon kellett felmásznunk, aztán kis patakokon gázoltunk át, egyszer az ötéves Ionát véletlenül bele is ejtettük. Kis köveken kellett átugrálnunk, és miután átmásztunk egy hegyen, mindig egy újabb vízesés vagy lélegzetelállítóan szép tó várt ránk. A jövő hétvégén Homerba utazunk, egy halászvárosba, akkor majd arról írok, utána pedig jön New York (az állam, nem a város), és a várva-várt napsütés!