Vélemény: Miért kell emlékezni Trianonra?

Pedig az 1920. június 4-én a Párizs melletti Trianon kastélyban az első világháborút lezáró, a nagyhatalmak részéről békeszerződésnek nevezett diktátum - ami nem más, mint egy fájó seb a nemzet testén - nem veszhet a feledés homályába.

Van éppen elég gondunk, problémánk, ne emlegessük már a gyászos emlékű, majdnem egy évszázados történetet. Különben is, úgy sem lehet már „visszacsinálni”… - hallottam többször is, több helyen, megítélésem szerint egészen értelmes magyar emberektől. Mindeközben nemcsak az elutasítás érződött ki hangjukból, hanem az enyhe utálat is azok iránt, akik felemlegették a magyar történelem kétségkívül egyik legnagyobb tragédiáját. Ilyenkor mindig elgondolkodtam azon, milyen belső indíttatásból nyilatkoznak meg így az emberek? Mivel magyarázható e markáns ellenkezés? Talán a bennünket oly' könnyen jellemezhető fanyalgással, a nemzettudat halványulásával, vagy egyszerűen „mit érdekel engem, csak a zsebem tele legyen!” szindróma erősödésével? Esetleg történelmi ismereteink hiányával. Lehet. Talán külön-külön, talán együtt hatnak az említett tulajdonságok oda, hogy elhárítjuk magunktól Trianont, annak még az emlékét is. Pedig az 1920. június 4-én a Párizs melletti Trianon kastélyban az első világháborút lezáró, a nagyhatalmak részéről békeszerződésnek nevezett diktátum - ami nem más, mint egy fájó seb a nemzet testén - nem veszhet a feledés homályába. Nem feledhetjük el, hogy ezzel a gondolatlanul és felelőtlenül meghozott döntéssel milyen kárt okoztak egy országnak: elvették területének kétharmadát (még a vesztes oldalon álló Ausztria is kapott területet országunkból!), lakosságának szintén csaknem kétharmada immáron idegen országok állampolgárává vált! Tönkretették Magyarország belső infrastruktúráját: szétszabdalták a vasúti hálózatot, megcsonkították a folyami közlekedést (a legmagyarabb folyó - a Tisza - már három szomszéd területén csordogált…), elvették természeti kincseink nagy hányadát, kulturális értékeink, nemzeti emlékhelyeink az idegen hatalmak prédájává váltak, gyakran lerombolták vagy megbecstelenítették őket. Hadikárpótlást voltunk kénytelenek fizetni. Felsorolni is nehéz. S mit hozott a gyakorlatban a trianoni békeszerződésnek nevezett parancsuralmi diktátum? A magyaroknak - határon innen és túl - csak szenvedést, megaláztatást és hosszú reménytelenséget. Szerencsétlen honfitársunk az „új hatalommal” bizony kommunikálni sem tudott, hiszen ősei földjén korábban soha nem hallott nyelven kellett ügyes-bajos dolgait intéznie, az iskolában immár román, szerb, orosz, szlovák, horvát vagy szlovén nyelven kellett tanulnia, ha nem is minden tantárgyat, de a megszálló állam dicső történelmét mindenképpen. Amikor úgy-ahogy megtanulta a betolakodók nyelvét, akkor fogta fel igazán, hogy ő egy másik országban lakik, hiszen lépten-nyomon találkozott azzal a táblával, amelyen ez állt: Beszélj államnyelven! A két évtizedes elnyomás után a magyarság néhány évre ugyan vissza kapta a reményt, hogy újra együtt élhet testvéreivel az elszakított nemzetrész, aztán a második világégés végén szertefoszlott ez az álom is: még nagyobb nyomorba taszította az országot és a környező államok magyar népességét is a sztálini diktatúra Közép-Kelet-Európára is kiterjedő áldásos hatása. Később pedig az emberarcú szocializmus, még később pedig a mind inkább ébredő nacionalizmus. Ez utóbbi robbantotta szét a Trianonban olyan nagy körültekintéssel és szakértelemmel összerakott utódállamokat, különösképpen a Tito által létrehozott soknemzetiségű Jugoszláviát. Ez lett tehát az 1920. június 4-én kinyilvánított dilettáns és erőszakos politikai akarat kézzel fogható eredménye, alig 70 évvel a díszes palotában és mesterkélten csillogó körülmények között létrehozott békediktátum aláírása után. Mennyi ártatlan embernek kellett családját elveszíteni, börtönökben, munkatáborokban sínylődni, gyakran életét áldoznia azért, mert magyar volt. S magyar akart maradni. Amit a megszálló hatalom nem tűrt és tűzzel-vassal irtotta a „csökönyös” , számára megfejthetetlen civilizációt képviselő alattvalót. A kilencvenes évek elején, amikor a Keleten olvadni látszott a bolsevik hatalom és a kis közép-európai országok is fellélegeztek, megszabadultak a szovjetek masírozásától, a magyarok is reménykedni kezdtek, gondolván, hogy vége a „proletár internacionalizmus” évtizedes népbutító korszakának és talán jobb viszonyt alakíthatunk ki szomszédokkal is. Ahol magyarok élnek, sokan, nagyon sokan. Ezúttal is csalódnunk kellett, mert a kedves szomszédok - immáron nemzetállami függetlenségük birtokában és tudatában - igyekeztek még jobban maguk alá gyűrni a kisebbséget: modern eszközökkel, elsősorban a média segítségével hintették/hintik a hazugságokat, támadják mindazt, ami magyar, ami a magyar nemzetiség által létrehozott érték, lejáratják az érdekvédő, a kulturális szervezeteket, pártokat, megvonják a magyarok szabad hitéletének gyakorlását, az anyanyelven való tanulást. Hogy csak néhányat említsünk. S Európa hallgat. Csakúgy, mint amikor a szégyenteljes párizsi békeszerződést aláírták. Ez Trianon máig is érezhető romboló hatása. Igen, testet-lelket romboló következménye 1920. június negyedikének. S mondhatja bárki, hogy ez egy túlbeszélt trianoni szindróma, felesleges, nem kell annyit emlegetni, keseregni rajta, merthogy van úgy is elég gondunk-bajunk a hétköznapokban is. Ez utóbbi kétségkívül - igaz. De, ha nem ismerjük múltunkat, annak akár sötétebb oldalait is, akkor könnyen gyökértelenekké válunk, nemzeti öntudatunk elvész, s igen gyorsan még nehezebb helyzetbe kerülhetünk, mint eleink a huszadik század kezdetén. Isten óvja ettől az annyit szenvedett magyarságot, kívánja ezt most mindenki - határon innen és túl egyaránt. Nyilván nemcsak a jegyzetíróban ébredt fel a múlt században ellenünk elkövetett igazságtalanság iránti belső tiltakozás, az az állandó késztetés, amely újra és újra elmondatja velünk a fentieket, hanem másokban is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint azoknak a megszólalásai, akiket mindannyian szerettünk és becsültünk, s tesszük ezt ma is. Például Juhász Gyula, akinek Trianon című versét évtizedeken át jegelte a proletár internacionalizmus ideológiáját üres tekintettel szajkózó rezsim. Költeményében emlékeztet bennünket arra, hogy:„…Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület és remény...”