Vélemény: Aknapénz

Az tény, hogy időben egyre jobban eltávolodunk a múlt század utolsó évtizedében lezajlott délszláv apokalipszistől, a véres konfliktusnak azonban még mindig itt vannak a csöppet sem veszélytelen maradványai.

Mással volt elfoglalva a sajtó, így nem is igen figyelt oda arra a hírre, hogy az Európai Unió csaknem 3 millió euróval támogatja azt az aknamentesítési programot, amelyet a szomszédos horvátországi, valamint a magyar szakemberek hivatottak megvalósítani. Valójában nem is tűnik annyira „bombasztikus” témának, mint a honi belpolitikai történések némelyikének a kivesézése, ha azonban valaki ismeri az alattomos és gyilkos szerkezetek által eddig emberéletben és anyagiakban okozott veszteségeket, akkor valószínűleg másként tekint a nyúlfarknyi információra. Az tény, hogy időben egyre jobban eltávolodunk a múlt század utolsó évtizedében lezajlott délszláv apokalipszistől, a véres konfliktusnak azonban még mindig itt vannak a csöppet sem veszélytelen maradványai. Jelesül azok az aknák, amelyeket a szerb-horvát, a szerb-bosnyák háború idején a földbe raktak, majd az 1995-ös békeszerződés és a harcok befejezése után – ott is hagytak. Biztonságpolitikai szakértők szerint e szerkezetek óriási veszélyt jelentenek az említett területeken ma már békében élő lakosság számára, éppen ezért kell(ene) jóval intenzívebb ténykedést kifejteni e probléma megoldására, mint azt eddig tették. Ez a megállapítás ugyan még a ’90-es évek végén hangzott el, de ma is érvényes, sőt, egyes szakértők szerint a látens veszély jobban megviseli az emberek idegeit, mint amikor még „élesben” történtek a háborús cselekmények. Kétségkívül a legfertőzöttebb terület a fegyveres konfliktusban és utána is Bosznia-Hercegovina volt, sajnos maradt a mai napig. (Nem véletlenül nevezték a „hárommillió akna országának”!) A balkáni államot Horvátország követi, amelynek területén ugyan nincs milliókban mérhető mennyiség e pusztító eszközökből, de még mindig több száz ezerre becsülik számukat. A gond abban van, hogy a megszálló szerb hadsereg (amely akkor még Jugoszláv Néphadseregnek nevezte magát) ország különböző területeire telepítette az aknákat, értelemszerűen oda, ahol harci cselekmények voltak. A legtöbbet az Adriai tengerhez is közel eső Knin térségében, majd az ország nyugati részén lévő városok, falvak köré és a Magyarországgal határos északi területre, a horvát Baranyába és Szlavóniába. Így vált a szomszédos ország az egyik legfertőzöttebb, elaknásított területe a magyar-horvát határvidék. A korabeli híradások arról is beszámoltak, hogy a szerb aknatelepítő alakulatok néha még a magyar területre is „áttévedtek” és nálunk hagytak egy-egy ilyen halálos csomagot! Itt engedjen meg a kedves Olvasó egy rövid kitérőt, amely a fentiekkel kapcsolatos személyes élményeket és tapasztalatokat tartalmaz. Nevezetesen azt, hogy a délszláv háború utolsó évében alkalmam volt a helyszínen látni azokat a szörnyűségeket, amelyeket ez az esztelen vérontás érdekében bevetettek a megszálló csapatok. Az 1995-ös daytoni békekötés előtt tudósítóként jártam a horvátországi Zágrábban, Okucsaniban, Samacban, majd a bosznia-hercegovinai Sarajevóban, Jablanicán és Mostarban, ahol nemcsak a gyakran földig lerombolt házakat, otthonokat, középületeket és gyárakat láthattam, hanem megismerkedhettem sok olyan szerencsétlen emberrel is, akit az agresszorok lövedékei sebesítettek meg, vagy aknára lépett…Nos, ez utóbbi, mondták, a legalattomosabb és legaljasabb harci eszköz, amit a vélt vagy valós ellenség megsemmisítésére talált ki a hadászat! Tudniillik a földben megbúvó aknák a legelképzelhetetlenebb helyeken és váratlanul robbantak, s halált, vagy a legtöbb esetben roncsolást okoztak. Erejüktől függően a lábfejet vagy a térd alatti lábrészt roncsolták szét, aminek a következménye az amputálás lett. Természetesen csak akkor, ha az állandó bombázások idején a sebesültet megfelelő időben és módon el tudták látni, különben elvérzett, vagy a sebe annyira elfertőződött, hogy már nem tudtak segíteni rajta. Nincs annál szörnyűbb látvány, mint amikor az ember kicsiny gyermekeket lát mankóval! Volt akinek csak egyik, de volt olyan is, akinek mindkét lábát térdből amputálni kellett az aknák által okozott roncsolás miatt. S hogy a kép még groteszkebb legyen: ezek az ártatlan kisgyerekek – az emberi természet ösztönös kívánalmainak élve – mankóval a hónuk alatt kergették a labdát és ép lábukkal igyekeztek gólt rúgni az ellenfél kapujába. Ugyanúgy, mint egészséges társaik. Ott éreztem és éltem meg testközelből, hogy milyen romlott, aljas is tud lenni az ember, ha képes elkövetni embertársai ellen e borzalmakat. Most, több mint másfél évtizeddel a háború befejezése után, végre egy határozott és anyagilag is támogatott lépés: az EU finanszírozza az aknamentesítést a horvát-magyar határ térségében. Ott, ahol a jelzett időszakban csaknem 30-an vesztették életüket, több százan sérültek meg és egészségük maradandó károsodást szenvedett. Az állandó idegi feszültségről, a félelemről nem is beszélve. Ismerőseim elbeszéléséből tudom, hogy mi játszódott le bennük, amikor éjszaka aknák robbanására ébredtek. Ez már nem a harci cselekmények zaja, bár gyakran arra emlékezteti őket, hanem csupán az történik, hogy egy-egy őz, szarvas, kóbor kutya téved arra terepre, amelyet annak idején alaposan „beültettek” aknákkal. Az aknamentesítés cselekvési terveiből kitűnik, hogy a 3 milliós összegből előbb digitális térképet készítenek a magyar és a horvát szakemberek, majd azt követően látnak hozzá a gyilkos eszközök eltávolításához. Dicséretes, hogy erre sor kerül(t). Mindeközben azonban nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Horvátország, nagyrészt nekünk köszönhetően, 2013. július 1-én az Európai Unió teljes jogú tagja lesz. Nem mellékes tehát ez a körülmény sem, kiváltképpen akkor, ha a nyugatiak éppen a határ menti régióban kezdik el a zöldmezős beruházásokat…