Vélemény: Most vagy soha

Csupa homályos, átláthatatlan, mutyi, mely csupán egyet szolgál, a közöst, hogy ne lehessen látni, ki kivel van, ki kitől függ, ki kinek a lekötelezettje, azaz foglya.

Szeretem a március tizenötödikéket, amikor az ember ünneplőbe öltözteti lelkét és megsétáltatja a kora tavaszi napsütésben, a szemerkélő esőben: mikor hogy sikerül. Jó összefutni olyanokkal, akiknek szintén ünnep a megemlékezés, s nem csupán jó apropó a kiskert, a víkendház, a wellnessközpont meglátogatására. Jó látni az ünnepi műsorok alkalmi szereplőinek magabiztosságát, lámpalázát. Jó látni, hogy még vannak társasházak, melyeken ilyenkor ott a nemzeti zászló, hogy még vannak honfitársaim, akik veszik a fáradságot előkeresni a fiókból, s kitűzni e napon a kokárdát. S hogy helyes e a nemzeti szín sorrendje? Ugyan, legyen ez a legkisebb gondunk! Csupán egy dolgot nem kedvelek e tizenötödikékben: a szónoklatokat! Most komolyan: muszáj ezt erőltetni? Higgyék el, hogy nincs annyi jó beszédíró ebben az országban, hogy ragaszkodnunk kéne ehhez… Persze akkor mi lenne a politikusainkkal, akik az ünnepelni vágyók spontán összeverődött – vagy hathatósan összeterelt – tucatjai (a fővárosban tömegei) előtt örömmel aktualizálják a dicső múlt örök kérdéseit, mintha muszáj volna nekik ezt megcselekedniük velünk, mintha ott lebegne a fejük felett fenyegetőn a „most vagy soha” csörgő, jurátus kardja. Most is, pártállástól függően, mindegyik mondta a magáét, és sok mindenről beszéltek, csak a lényegről nem. Pedig „itt az idő”! Lehet itt kérem forradalmi hevülettel (és anélkül, kimérten, szépen artikulálva) mindenféléről mellébeszélni, de elodázhatatlanná vált két téma, mely az elmúlt huszonkét évben rendre elsikkadt: az egyik az ügynöklista, a másik a pártfinanszírozás kérdése. És lehet, hogy meg fognak lepődni, de én azt mondom: a kettő – ha látszatra nem is – szoros összefüggésben van egymással és a korrupcióval, avagy a demokrácia mibenlétével. Másfél éve nyilatkozta egy helyütt Ágh Attila politológus, idézem: „Az elmúlt húsz év nálunk a gazdaság és a politika vadházasságáról szólt, amit sokan tapintatlanul korrupciónak neveznek.” Még korában, tizenegy éve – volt kollegám – Podmaniczky Szilárd úgy fogalmazott: „A korrupcióval szembeni tehetetlenséget elnevezték demokráciának.” Míg az 1998 szilveszterét követő másnapon a megboldogult Hofi Géza azt mondotta kijózanítólag, hogy : „A korrupció az, amiből téged kihagynak.” Ugye nem kell ehhez semmit hozzáfűznöm, azonkívül, hogy tudtuk, tudjuk! Na és? Itt az idő! Változtatnunk kellene ezen. Csakhogy – gondoljunk csak bele – az utóbbi időben sok minden változott, sok mindennel fordult meg a világ, kivéve az ügynöklistákat és a pártfinanszírozást. Egyikről sem tudunk semmi biztosat, a törvény ugyanis nem ad betekintést eme ügyekbe nekünk, választóknak. A pártok meg, legyenek ilyen vagy olyan színűek, mintha megegyeztek volna, hogy ezekről nem beszélnek, vagy ha beszélnek is, hamar elfelejtenek tenni valamit, hogy végre valahára ne lengje be misztikus titok e témát. Egyszerű paraszti ésszel azt kell mondani, minden arra utal, hogy mindannyiuknak „vaj van a füle mögött”, sőt hogy összebeszéltek, az egyik kutya, a másik eb. Az ügynöklistákkal személyek zsarolhatók, akik teszem azt, fontos pozícióban vannak, voltak (s szeretnének lenni a jövőben), a pártok kampányköltségei pedig köztudottan meghaladják a törvényileg biztosított lehetőségeiket, kvázi valaki – egy későbbi jó tett reményében – helyettük nyúl a zsebébe. Csupa homályos, átláthatatlan, mutyi, mely csupán egyet szolgál, a közöst, hogy ne lehessen látni, ki kivel van, ki kitől függ, ki kinek a lekötelezettje, azaz foglya. Minden okunk megvan hát elhinni a régen közszájon keringő pletykákat, melyek szerint mindig is volt leosztás kormánypártok és ellenzék között (egyes források 40-60, mások 30-70-es arányt emlegettek), s most talán ennek lett vége a kétharmaddal, ami fáj a volt kormányoldalnak, s ezért oligarcházik, polipozik, mi több: nyíltan lemaffiázza a Fideszt és holdudvarát. A dolgok ilyetén állása mellett azonban – ahogy mondani szokás – „bagoly mondja verébnek”… A „rendszerváltás lezárása” addig csak üres lózung marad, amíg a pártok közös akarattal ki nem terítik kártyáikat, hogy megtudjuk, melyik pakliban, hol rejlik a Fekete Péter. A bibi csak ott van, hogy ha tetszik ez a Fidesz-KDNP-nek, ha nem, mindkét kérdésben gyakorlatilag egyedül is léphetnek, mint eddig annyi mindenben. Az meg, hogy a házelnök vagy egy frakcióvezető mit mond, árulkodó, de senkit nem érdekel jobban, mint az, mit mond minderről nemsokára a pártelnök, miniszterelnök, akinek pontosan tudnia kell, bármilyen további titkolózás rá és pártjára vet rossz fényt. Ezért sok minden bokros teendőjük mellett kijelenthetjük: „itt az idő, most vagy soha”! A tisztánlátás lehet egyedül jövőnk záloga! Mennyivel könnyebb lett volna mindjárt az elején tisztázni, ki érintett, és ki nem, kiszűrni a politikai pályára alkalmatlanokat, és tisztázni: a pártok közötti játékszabályoknak nyilvánosnak kell lenniük, különben kutyagumit sem ér a következő huszonkét évünk! Nem így történt. Mi meg elhittük, hogy a demokrácia borfokmérői másutt és másban keresendők. Mi is hibáztunk. Nem kicsit, nagyot!