„Hát itt tartunk, mindenki dumál, osztja az észt, és azt hiszi ő, vagy az övéi tudnák csak igazán elkölteni adóforintjainkat, persze csakis a köz érdekében.”
Az új évvel kezdődően vettem észre magamon, hogy kezdek megcsömörleni a politikától. Persze, mondjuk ezt gyakran, úgy hogy – legyintve - egy-egy épp aktuális kormányzati intézkedésre, vagy valamelyik párt kommunikációjára, esetleg a csak magukról gondoskodó képviselők juttatásaira gondolunk. De nekem mostanában nem a pártokkal, meg a politikusokkal, vagy a kormánnyal van bajom, még csak nem is a külfölddel, meg az IMF-el, hanem magunkkal: veled és velem, a rokonnal, ismerőssel a „baráttal” a publikálóval és az olvasóval. Mert olyan világban kezdünk élni, melyben mindenki, mindenkiről elmondhatja, hogy… Tetszik, vagy sem, hála Istennek, sajtó és véleményszabadság van: elég csak az egyre népszerűbb Facebookra utalni, ahol valaki vagy jelen van, vagy nincs, de ha igen, ezért csak magát okolhatja. Itt pedig mindenki mondja a magáét, vagy látványosan helyesel, vagy csupán idióta kérdések megválaszolásával tölti ráérős idejét. Hogy ki mennyit lóg e közösségi téren, habitus, és szabad idő kérdése. Aki „fent van” az ismerőseim közül, azok közel ötöde igen aktív, míg tíz százalékuk gyakorlatilag és sajnos, csak „politizál”! Többségük – talán nem is veszi észre – elmerül a gyűlölködésben, gáncsoskodásban, Orbánozásban, Gyurcsányozásban, ritkábban - diszkréten, vagy nyíltan – a zsidózásban, cigányozásban, illetve a fasisztázásban (hogy a szlovákozásról, románozásról, magyarkodásról és buzizásról meg ne feledkezzek) de nem igen érvel, elemez, fogalmaz meg önálló véleményt, gyakorlatilag napról-napra ugyanazt szajkózva: hogy ezeknek el kell tűnniük, mert: csak! Hisz tudjátok miért! És persze nem tudjuk, vagy csak én nem értem, miért kéne egyszer s mindenkorra, ennek, vagy annak a hatalomban maradnia, vagy ellenkezőleg, oda kerülnie, (amikor még ki sem hűlt, meg sem melegedett) ülepüktől ama görcsösen akart szék? A valamikori általános iskolai osztálytárs, a volt kolléga, a katonatárs, az egykori haver, volt szerelem, mind megtalál előbb utóbb, bejelöl, hogy ismer, én visszajelölöm, hogy persze ismerem, pedig: á dehogy! Azt ismertem talán, aki akkor volt, a múlt megszépítő messzeségében feldereng milyen helyesek, vagy helytelenek voltunk, most meg az „üzenőfalon”, (mint régen a koleszban a házibuli címét) orrom alá tolja az olcsó, blőd politikai lózungokat, melyeket kimondottan tömegfogyasztásra gyártanak. Persze nem szólok neki, (nektek kedves barátaim) hogy én egészen mást gondolok ezekben a kérdésekben, ha nem is pont az ellenkezőjét, mégis zavar az a sok szemét, amit gondolom politikai együttgondolkodás gyanánt kellene nekem befogadnom, ha nem is elfogadnom. És itt most nem arról van szó, hogy nem akarok senkit megsérteni azzal, hogy úgy szabadulok meg ettől a jelenségtől, hogy utólag (magyarázat nélkül) törlöm az ismerőseim köréből, meg hogy miért nem mondom meg neki, hogy ebben és ebben más a véleményem. Másról beszélek, arról, hogy egyre végletesebben kezd kettészakadni a magyarság, ismét, mint annyiszor, mintha ez kötelező lenne, ez a
! Már abban sem értünk egyet, miért, hogyan jutottunk idáig, pedig, ha valamiben, ebben kellene konszenzusra jutnunk, de nem fogunk, mert ez felelőst feltételez, az meg mintha csak a „mindenki, vagy senki” lehetne, vagy legalább is csak egy közülünk, aki elénk állva, töredelmesen megvallja, hogyan, miért hagyta elszúrni az életét, és mit remél még a jövőtől. Mert azok akik, köszönik, jól vannak, nem fognak sorban állni ezért! Talán majd a középosztály még megkapaszkodott, vagy lecsúszó tagjai… De nem, ők sem, mi sem. Talán majd azok viszik el a balhét, akiknek amúgy sincs vesztenivalójuk, a hontalanok, a társadalom kiszorítottjai? Meglehet. Addig is, naponta van miért ócsárolni, szidni, a búsba küldeni a mostani és a volt kormányokat! Sokra nem megyünk vele, csak olyanokká leszünk, mint a nekünk műveiben tükörképet örömest mutatni kívánó művészvilágunk prominensei voltak a minap! Történt, hogy „Szünet nélkül” rendezett konferenciát (kerekasztalt nem lehetett, annyi az éhes száj) a „magyar kultúra érdekében” Schilling Árpád, a Krétakör társulat vezetője és csapata. A három órás vitában többnyire a (mondjuk így) a hazai művészeti élet liberális és konzervatív, vagy ha így jobban tetszik jobb és baloldali „megmondóemberei” vettek részt, tevékenyen vagy hallgatólag. Félidőben, Hartyándi Jenő megállapította: „Tíz éve is ugyanerről beszéltünk, sőt húsz éve is ugyanerről beszéltünk.” Hogy miről? Miközben a résztvevők, erősen ekézték és hülyézték egymást, (mint barátaim a közösségi hálón) közben hallgatólag egy dologban egyetértettek (az index.hu
), mégpedig abban, hogy magyar kultúra közpénzből való támogatás nélkül egyszerűen nincs! Nem az volt a kérdés, el kell-e venni az adófizetők pénzét, hogy azt a kultúrára áldozhassuk, (s ha már, akkor mennyit, mire, miért?) „a vita jó része azon ment, hogy ezeket a pénzeket kinek kéne szétosztani.” A jelenlevő (szembenálló) felekben egy pillanatig sem merült fel, hogy esetleg nem nekik, hiszen „akkor is kell a pénz, ha üres a színház, akkor is, ha tele van, akkor is, ha progresszívnek hívjuk, akkor is ha kurucosnak.” Hát itt tartunk, mindenki dumál, osztja az észt, és azt hiszi ő, vagy az övéi tudnák csak igazán elkölteni adóforintjainkat, persze csakis a köz érdekében. Na, ettől van csömöröm. Nagyon úgy tűnik, nem lehet más a politika! De mit kezdjünk a régi barátokkal, akikkel ma már csak akkor barátkoznák, ha szóba sem kerülhetne a politika? Igyunk meg velük egy kávét, talán van még közös témánk, talán több van, ami összetart, mint ami elválaszthatna minket!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.