Vélemény: Kész csőd!

Akárki is legyen hatalmon e hazában, az elkövetkező években nem sok jóra számíthatunk. A jobboldali és a baloldali szegény egyaránt szegény marad.

Ha most itt, mindjárt az elején, kijelenteném: kész tényként kell figyelembe vennünk, hogy a nemzet két jól elkülönülő nemzettestre szakadt, akkor amellett, hogy erősen sarkítanék, mindenki félreértene. Magyarország ugyanis inkább – mint annyiszor – most is, három részre szakadt (és most nem a politikai attitűdökre gondolok), jelenleg épp társadalmilag. Mert, bár nem szívesen beszélünk róla, bizony vannak a legszegényebb szegények, aztán a szegény szegények (az elszegényedők), akik még maguknak sem vallották be, hogy azok közé tartoznak, akiknek egyre inkább csak lefelé vezet az út, és vannak azok, akiknek még nincsenek anyagi gondjaik, és ha nem is köszönik, de jól vannak. Ám eme kisebbség is retteg a jövőért, teli van félelemmel, de még rendelkezik némi megtakarítással, és még évente minimum egyszer legalább három napra el szokott (el tud) utazni valahová. Először két éve tűnt fel számomra – egy turisztikai felmérés kapcsán – hogy mennyi is a szegény az országban. A magam fajta városlakó bizony hajlamos a hontalanok száz méterenkénti előfordulási számában mérni a szegényedés fokát, miközben a nem szívesen publikált (rendszeresen kibocsájtott) KSH-statisztikák feketén-fehéren hozzák a tényeket. Két éve még megdöbbentett, hogy a lakosság kétharmada egyáltalán nem utazik sehova, sem belföldre, hát még külföldre, de még rokonlátogatóba sem, mert az utazás költségeit sem tudja bevállalni. A nem utazók aránya tavaly elérte a hetven százalékot… Igen, valahol itt van a számokban kifejezhető töréspont szegények és nem szegények – a még utazni tudók – között. S hogy mennyien vannak a gazdagok? Az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének vizsgálatai alapján a négy és fél millió hazai adózó közül a legjobban kereső háromtized kezében koncentrálódik a bevallott jövedelmek hetven százaléka. Ugyanakkor Magyarország magánvagyonának a 48 százaléka a lakosság 3 százaléka tulajdonában összpontosul, 9,7 millió ember pedig a maradék 52 százalékon osztozik. Ezek szerint idehaza százból három ember „gazdagnak”, de legalább is tehetősnek tekinthető. S bár – hogy mást ne mondjak – a sok pénz sok gonddal jár, az ő „nyomorukkal” most mi ne foglalkozzunk (Jókaival szólva – vannak – szegény gazdagok is), ott van erre a bulvármédia, melybe a rengeteg, a mélyszegénység csak ritkán verekszi be magát egy-egy tragikus hír erejéig. Ahhoz, hogy főműsorba, címlapra kerüljön a nyomorult, nagyon meg kell szenvedni, csúnyán vagy érthetetlenül kell meghalni. Megfagyni az utcán, a fűtetlen lakásban, éhen halni: az már smafu! Nemrég például annak az 56 éves rokkant férfinek a tragédiája vált 15 perces szenzációvá, aki a veszprémi nyugdíj-biztosítási igazgatóságon szúrta szíven magát, amikor megtudta, hogy jelentősen csökkenni fog a rokkantnyugdíja. Egy éve 64, mostanában 68 százalékot töltött el félelemmel hazánkban az elszegényedés, a szociális egyenlőtlenség. A magyar lakosságnak az elmúlt év során leginkább egzisztenciális félelmei voltak, az év elején az emberek 70 százaléka, az esztendő végén 74 százaléka szerint a munkahelyek hiánya jelentette a legnagyobb veszélyt ebben az országban. És bár mintha azt olvastam volna valamely MTI-hírben, hogy negyvenezerrel nőtt a munkahelyek száma, ez sajnos nem igazán érzékelhető. És akinek van munkája, annak a reálbérszínvonala továbbra is az uniós átlag ötöde, miközben az árak közel azonosak… Tavaly Magyarországon egymillióan éltek mélyszegénységben, hárommillióan a létminimum szintje alatt, további hárommillióan pedig létminimum közeli szinteken. (A létminimumot 71 736 forint havi jövedelemben számoljuk.) Ők azok akik, nem utaznak sehova. (Egyes területeken a mélyszegénységben élő sokgyerekes családok az országos átlag két-háromszorosát teszik ki, de mindenképp az ottani lakosság több mint felét! A helyzet megrettentő, de legalább is sírnivaló.) És aki itt, most cigányozni kezd magában, az nem látja a helyzet súlyosságát! Nézzük tovább a számokat: a falvak majd kétharmada hátrányos helyzetűnek számít (tudjuk-e, mit jelent, mivel jár ez?). Az elmúlt év elején 2 100 537 nyugdíjast tartottunk számon, az ellátásuk átlaga pedig 97 090 forintot tett ki. Ugyanakkor az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóságnál összesen 260 227 darab 30 ezer forint alatti tételt tartottak nyilván. A KSH adatai szerint hazánkban körülbelül 2,5 millióra tehető az inaktívak száma. Közülük négytizednyi a korhatár alatti nyugdíjas, 30 százaléknyi a tanuló, 10 százaléknyian gyermekgondozási támogatásban részesülnek, 20 százalék (azaz 350-400 ezer ember) pedig semmilyen ellátásban sem részesül! A szegénység valamilyen formában mintegy 750 ezer gyereket érint ma Magyarországon. Közülük minden ötödik gyerek él olyan családban, ahol nincs aktív kereső. 200 ezren semmiféle támogatást nem kapnak. Kész csőd ez az ország! – fakadhat ki bárki, joggal, de jobb tudni, ez még nem a csőd, ennél van sokkal rosszabb is. Rövid távon nem látszik a kilábolás esélye sem, mégis volna remény (és most demagóg leszek) akárki is „kázta” el az országot, a benne élőknek csak egy esélyük van! Igen, az összefogás! Lehet szidni az aktuális kormányt, lehet kéjesen az IMF-nek szurkolni, hogy minél jobban alázza meg a tárgyalóinkat, mert a „szabadságharc” bizony elbukott ismét. Lehet tüntetni, (nagyobb, teljesebb, valódibb) demokráciáért kiáltani, de csak ettől, biza' nem lesz teli a pocak! Vegyük már észre, mondjuk már ki: Magyarország – a benne élőkkel – már jó ideje a létéért, a létükért küzd. Mindeközben a napról napra (nem hónaptól hónapig) élő hetven százalék a kádári gulyáskommunizmus konszolidációs évtizedei után, a jóléti hitelkapitalizmus hitelen megvásárolt bőségéből is részesülve, a mai napig nem akarja tudomásul venni, hogy mindennek az árát kell, kellene most visszafizetnünk. Semmi nincs ingyen, még a „minDig TV” sem! Akárki is legyen hatalmon e hazában, az elkövetkező években nem sok jóra számíthatunk. A jobboldali és a baloldali szegény még jó darabig bizton, egyaránt szegény marad. Csak ennek belátásával remélhetünk hosszú távon némi változást. Előbb azonban ki kell pengetnünk mohóságunk árát! S szegény fejünknek ez fájni fog, épp úgy, mint a gazdagoké. Bizony, bizony: a kapitalizmus sem fenékig tejfel.