Vélemény: A kulcskérdés

Egyáltalán nem biztos, hogy az, aki mondjuk 36 milliót (12x3 milliót) keres évente, hatszor többet vagy jobban dolgozik annál, aki csak 6 milliót (12x0,5 milliót) keres, és aki meg csak 1 milliót (12x83 ezret), annak munkája harminchatszor rosszabb vagy kevesebb.

Az egykulcsos adó kétharmados törvénybe iktatása sokkal inkább borzolta a kedélyeket az EU-ban és az IMF-nél, semmint az általa sújtott magyar lakosság körében. Az egykulcsos adó nemzetgazdasági előnyeinek és hátrányinak boncolgatását az e téren nálamnál sokkalta okosabb közgazdászokra bíznám, de azért laikusként hajlandó vagyok elfogadni, hogy bizonyos gazdasági körülmények között jótét hatásai is lehetnek. A kritikus gazdaságpolitikai döntések értékelésekor támpontot nyújthat az, ahogy a döntéshozók a döntéseiket magyarázzák vagy igazolják. Az önmagában szerintem sem drámai mértékű vizitdíjat is el tudtam volna fogadni, ha annak bevezetését a tandíjjal egyetemben nem tagadták volna hosszú hónapokon keresztül az illetékesek, és nem azzal álltak volna elő, hogy a vizitdíj egy korsó sörnek vagy egy doboz ciginek felel meg, hiszen a vizitdíj által leginkább érintett közegben, a szegény kisnyugdíjasok körében a 300 forint reálértéke sokkalta nagyobb, mint egy miniszterelnök vagy egy politológus számára. Én speciel minden további nélkül ki tudtam/tudom/tudnám fizetni a vizitdíjat, és nem is vágott/vág/vágna haza 300 forintot adni egy korsó sörért, ámde 1000 forintot már igen. Márpedig egy átlagos szegény kisnyugdíjas (például egy nem italozó, de rendszeresen orvoshoz járó hetven éves asszony) számára a 300 forint sörre átszámítása úgy hatott, mintha nekem azt mondanák, hogy 1000 forintos vizitdíj csak azért lári-fári, mert egy korsó sörért is leperkálunk 1000 forintot… Ámde 1000 forintot már nemigen perkálunk le sörért. Annak dialektikája, hogy tandíj nem lesz, mert ami lesz, az nem tandíj, hanem fejlesztési részhozzájárulás, talán most sem szorul különösebb magyarázatra, legfeljebb az, hogy tandíj ügyben mennyiben tartja magát a Fidesz a 2008-ban elfoglalt álláspontjához, ami meg külön értekezést igényel. Az egykulcsos adó esetében is kulcskérdésnek tartom az igazoló érveket, s bár régóta terveztem a témával foglalkozni, döntő lökést az adott, hogy a nemzetgazdasági miniszter állítólag azt mondta, hogy az egykulcsos adónak köszönhető, hogy már 2011-ben nőtt a foglalkoztatás – és a népszaporulat… A népszaporulatnak az egykulcsos adó bevezetésére való visszavezetése által élcelődésre kínált lehetőséggel nem élnék, inkább komolyabb érvekkel tartom szerencsésnek a bíbelődést. A miniszterelnök főként azzal az indokkal véste alkotmányerejű kőbe az egykulcsos adót, hogy az igazságos, mert arányos: mindenki ugyanolyan arányban adózik a munkája után. Lehet, hogy így van, de az arányos közteherviselés évszázados elve mégiscsak másról szól azzal együtt vagy annak ellenére, hogy a közteher mértékéről és az arányosságról mindig vita folyhat. Ám a miniszterelnök nem fáradozott azzal, hogy az egykulcsos adót az arányos közteherviselés elvével alapozza meg. Ehelyett inkább azzal érvelt, hogy aki többet dolgozik, többet is vigyen haza. Mindezzel több okból nem értek egyet. Miért pont 16% az adókulcsok netovábbja mind az arányosság, mind az igazságosság alapján? Eddig az adókulcs 17 százalékos volt, és a jövedelem 5 000 000 Ft feletti részét sújtották további 32 százalékkal. Az előzetesen 4 és 6 millió között kalkulálható összjövedelem esetén ennek tényleg volt teljesítményt és vállalkozást visszatartó ereje, no meg ösztönzőleg hatott az adóelkerülésre, mert a 32 százalékos második kulcs valóban alaposan megcsapolta a jövedelmet, és ráadásul úgy, hogy 5 000 000 Ft felett az adózó polgár azt érezhette, hogy az államnak (s nem a „köz”-nek) külön is dolgozik. Azt azonban könnyű belátni, még egy miniszterelnöknek is, hogy a jövedelmek meredek növekedése nem feltétlenül áll arányban a munkával. Egyáltalán nem biztos, hogy az, aki mondjuk 36 milliót (12x3 milliót) keres évente, hatszor többet vagy jobban dolgozik annál, aki csak 6 milliót (12x0,5 milliót) keres, és aki meg csak 1 milliót (12x83 ezret), annak munkája harminchatszor rosszabb vagy kevesebb. A közszférában meghúzott havi 2 milliós plafon jól hangzik, ámde tökéletesen ellentmond az egykulcsos adó mellett felsorakoztatott elveknek, mert amikor a felső határt meghúzták, nem beszéltek arról, hogy a több és jobb munkájukkal 2 milliónál többet kereső emberek több és jobb munkáját kénytelenek aránytalanul alulfizetni. Csakhogy a 32 százalékos második kulcs eltörlésével és az első kulcs egy százalékos csökkentésével a 2 milliós plafon fölött keresőket tisztességesen kompenzálták. Vegyük azokat a nem keveseket, akik mondjuk 36 milliót (12x3 milliót) keresnének évente, de a plafon miatt csak 24 millió (12x2 millió) a jövedelmük. Látszatra brutális a jövedelemcsökkenésük: havonta egy milliót, évente pedig 12 milliót veszítenek. Igaz, hogy a korábbi kétkulcsos adóval a bruttó 36 millió után brutálisan 16,04 milliót adóztak, és maradt nettó 19,96 milliójuk, ámde az új adókulcs a brutálisan 24 millióra csökkentett bruttó jövedelmük után nettó 20,16 milliót hagy náluk! A válság miatt szolidaritásból megszabott plafonnal tehát még mindig pénzüknél maradtak a közszférában a „kirívóan” magas jövedelműek is. Az arányosság hangoztatása miatt elvi problémát látok abban is, hogy csak a havi kétmilliónál többet keresőket kényszerítik szolidaritásra. A havi másfél milliót vagy csak egymilliót keresőket miért nem? Talán azért, mert a kétmilliónál többet keresők valójában nem dolgoznak többet és jobban? Az, aki évi 18 milliót (12x1,5 milliót) keresett, 7,22 millió adózott, és 10,78 milliót tehetett zsebre. Ő az új rendszerben 2,88 milliót adózik, és 15,12 milliót vihet haza. Az egykulcsos adóval évi 4,34 millióval járt jobban, míg szerencsétlen sorstársa, aki évi 36 millió helyett csak 24 milliót keres a plafon miatt, csak 200 ezerrel jár jobban. Hol itt az arányos munka arányos megfizetése? És a közterhek válság miatti arányos viselése? Teljesen másképpen festene a rendszer, ha például az, aki évi 18 milliót (12x1,5 milliót) keresett, és a kétkulcsos szabály szerint 7,22 millió adózott, és 10,78 milliót tehetett zsebre, most egy adócsökkentés keretében 4,5 milliót adózna, és 13,5 milliót tehetne zsebre. Ez 25%-os adókulcsnál állna elő. Aki meg 6 milliót (12x0,5 milliót) keres, és a régi rendszer szerint 1,34 milliót adózott, és 4,66 millió tett zsebre, most a 16 százalékos kulcs révén 960 ezret adózik és 5,04 milliót tesz zsebre. Az ő esetében a 16 százalékos adókulcs növelése nem látszik indokoltnak, ha főszabályként elfogadjuk az adócsökkentés elvét. Az évi 6 és 18 milliós bruttó jövedelem csökkentett, de igazságosabb megadóztatása tehát nyugodtan elbírná akár többkulcsos rendszer bevezetését is: pl. 18 millió forintig 16 és 25 százalék között mozoghatna az adókulcs, de 18 millió felett is meg lehetne találni azokat az adókulcsokat, amelyek egyszerre biztosítanának érezhető adócsökkenést és arányosabb közteherviselést. Az egykulcsos adó bevezetésével az állam sok százmilliárd forint adóbevételtől esett el egy olyan időszakban, amikor az állam maga is bevallja, hogy takarékoskodni és takarékoskodnia kell minden fronton a források szűkössége miatt. Csak az egészségügy finanszírozhatóbbá válhatna, és az állam nem kényszerülne mindenkit megalázó béralkukra, ha nem ragaszkodnak foggal-körömmel ahhoz az egykulcsos adóhoz, amit még a legújabb pénzügyi válság előtti viszonyok közepette kínáltak gyógyír gyanánt a mostani kormánypártok. Az egykulcsos adó alkotmányos kőbe vésett kormánypárti dogmája mellett komoly zavart okoz az is, hogy baloldali ellenzéki körökben meg hajlandók úgy kezelni az adócsökkentést, mintha azzal a szegényektől vennének el. Ez ugyanis azt sugallja, hogy a szegényekhez képest jobb- vagy jómódúak jövedelme egyben a szegények jövedelme is lenne, és a jobb- vagy jómódúaktól elvont adóforintok mindig és mindenkor egytől-egyig a szegényekhez kerülnének. Ez önmagában is nem igaz, de ott bicsaklik meg végképp, amikor a jobb- vagy jómódúak adócsökkentését ellenzők emelik a jobb- vagy jómódúak bérét, vagy eltűrik a szinte csillagászati jövedelmeket. Ekkor ugyanis olybá tűnhet, mintha az emelés miatti bér- és jövedelemtömeg nem lenne egyben a szegények jussa, legfeljebb csak akkor, ha a megemelt bér- és jövedelemtömeg után járó adót csökkentik.