Mozdulni kéne már…

Azon, hogy a mozgás hogyan hívható életre a mindennapjainkban a közelmúltban meditáltam, mikor egy családi kirándulás alkalmával elmentem a hegyekbe futni, vagyis a turistaúton mímelt szelíd kocogást ötvöztem hegymászással egy hirtelen jobbkanyarral. Na, jó dombmászással.

Ragyogó téli napsütés volt, reggel nyolc óra és mikor a csúcs előtti métereknél levelek csúsztak lábaim alatt, s egy őzcsapat szaladt el előttem, megálltam és visszanéztem a völgybe. A látvány, a gőzölgő test, a forró izmok és a ropogósan friss levegő együtt kavargott gondolataimmal. Hogyan tudom mindebből a mozgást megőrizni majd odahaza, a mindennapokban, azokon a rohanós reggeleken, mikor egy füstös-zajos Tisza-parti város kezdi meg mocorgós munkanapját? Arra jutottam, hogy mindennek helye van bárhol, bármikor, csak az időt a maga formálhatóságában kell felfognom, s megművelnem. Ha például fél órával hamarabb kelek, mehet gyalog is. Át a hídon, a folyó ködös hullámai felett. Ebédszünetben egy negyedórás sétára válthatom a desszertemet. A parkban, a Stefánián, a ligetben kinek, hol jut egy talpalatnyi zöld. Rájöttem, hogy ez az égvilágon semmi máson nem múlik, csak azon a bizonyos szabad döntésen, és a gyengeség-enyvvel felragadt kifogások lerázásán. Csak mozdulni kéne már…