Vélemény: Dráma és demokrácia

„Amikor meghallottam, hogy a görög miniszterelnök nem mer vagy nem akar dönteni népe sorsáról, előbb megrökönyödtem, aztán felháborodtam gyávának látszó tette előtt, aztán volt időm gondolkodni, és belátással elfogadni tette jogosságát.”

Az a gyanúm, hogy a melós embert – ha van munkája, ha nincs – a legkevésbé sem érdekli, mi van az Új Színházzal, hogy ott ki a direktor, és mi van műsoron. Ez a kérdés csak a magukat értelmiséginek mondók elenyésző töredékének a figyelmét köti le, de ez így van rendjén, körülbelül annyi emberről van szó, amennyivel egy kis pesti színházat meg lehet tölteni, estéről estére, Csurka-darabbal vagy anélkül. Mégis akkora cirkusz kerekedett ez ügyben, hogy most akkor mi legyen, mi ne, mi a magyar, és mi nem, hogy megkérdezem: akarunk-e drámát, és ha igen, akkor megfelel-e nekünk a görög sorstragédia, melyért még csak színházba sem kell járni, elég bekapcsolni a tévét, lassan egy éve kapjuk élő egyenesben. Ennek a drámának, akárki is írja – ha nem az élet maga – bizony fordulatos, meglepetésekben gazdag s – megkockáztatom – előreláthatatlan a cselekménye, és csak annyit tudunk, semmi jó nem fog kisülni belőle, illetve hogy ami menthetetlenül odakozmál majd, akármilyen rossz és kellemetlen legyen a történet vége, az valamilyen erkölcsi, filozófiai iránymutatást kell, hogy adjon, ahogy az egy drámától elvárható. Lesz benne valami felemelő, ha más nem, hogy csak vége lesz valahogy, és ez a vég tanulságossá válik. A görögök pedig szeretik a drámát, s e műfajt talán meg is becsülik, hiszen mondhatják: országuk e műfaj szülőhazája. Ahogy azt is mondhatják, hogy a demokrácia – mai világunk esszenciája – szintén csak ott, valahol az Olümposz alatt született. S ha ez így van, hagyjuk már rájuk, hadd döntsék el, ők, hogy mi demokratikus, és mi nem, mi fér nekik bele ebbe, legyen akár szó egy népszavazásról, melynek hozományaként a nép – a démosz, a drágalátos nép – majd eldönti, milyen drámát is akar, mi legyen annak a végkifejlete. A jó dráma pedig olyan, hogy magával ragadja az embert, inkább az érzelemre hat, ott és akkor, s csak később az értelemre. Végül úgy is ráérünk gondolkodni, hogy mi is volt az értelme a színpadon történteknek. Talán erőltetett a párhuzam, de magam így éltem meg az elmúlt egy hét görögországi történéseit. Amikor meghallottam, hogy a görög miniszterelnök nem mer vagy nem akar dönteni népe sorsáról, előbb megrökönyödtem, aztán felháborodtam gyávának látszó tette előtt, aztán volt időm gondolkodni, és belátással elfogadni tette jogosságát. Előbb úgy voltam vele, nem államférfihoz méltó, hogy egy választott vezető visszadobja a labdát, hogy ne merjen dönteni, akár ilyen nagy kérdésekben is, hogy mi legyen Görögország, de akár Európa sorsa a következőkben. Elvégre a nép nem akárkit választ vezetőjéül, annak felkészültnek, felelősnek, bölcsnek, tanultnak (és a többi) kell lennie. Vagy nem. Elég, ha csak karizmatikus, elég meggyőző, hogy majd ő vezet minket, a mi akaratunkból, s hogy ennél jobbat (jobb híján) el sem tudunk magunknak képzelni. Szóval elsőre azt gondoltam, Papandreu gyáva, amikor a ráruházott hatalommal nem kíván élni, és a népéhez fordul, hogy ugyan már legyen kedves a rossz és a rosszabb között dönteni. Biztos vagyok benne ugyanis, hogy a görög nép – mint bármelyik, ha megkérdezik, ha döntést adnak a kezébe – az adott körülmények miatt és között érzelmi alapon fog dönteni. Azt fogják mondani, vesszen Európa, megvagyunk nélküle, ne mondja meg nekünk senki, mit kéne tennünk… Azt gondoltam a múlt hét elején, hogy egy felelős politikusnak mégiscsak több rálátása van a helyzetre, kevésbé befolyásolható, mint a nép maga. Aztán utána olvastam ennek a Papandreunak, akinek a nagyapja és az apja is volt már miniszterelnök, s akinek a kormányzó pártja ilyetén formán már-már dinasztikus. És lassan megértettem tette okát: nem volt semmilyen mozgástere. Már csak a valódi demokrácia adujának kijátszása maradt a kezében, amitől aztán a hétvégére úgy betojt a mi drágalátos Európánk, hogy a színfalak mögött csak sikerült egyezséget kötnie egykori egyetemi szobatársával, az ellenzéki váltópárt vezetőjével arról, hogy az is támogatja a megszorítást, és egy széles koalíciós kormány alakuljon, közös felelősséggel, az előrehozott választásokig, ahol majd mindent (ismét) elölről lehet kezdeni. Egyelőre marad hát velünk az unióban Görögország, maradunk egymás foglyai. Ugyanakkor egy illúzióval szegényebbek lettünk, én legalábbis. Innentől nem tudok hinni az unióban… Papandreu mint drámai hős emelt fővel távozhat, pedig nem oldott meg semmit. Mégiscsak jobb lett volna, ha a görögök döntenek a politikusaik helyet, az demokratikusabb lett volna, még ha Európa ebbe bele is bukott volna. Kína pedig köszöni, jól van, szépen prosperál, lassan felvásárolja az USA Csendes-óceáni védőbástyáit, de Izlandon is próbálkozik, de erről csak nagyon halkan és elvétve szólnak a hírek. Egy autokrácia a végén még képes lesz legyőzni a demokráciákat, mert a demokráciák nem elég demokratikusan működnek. Görögország is csak úgy járt, mint a hazai hitelesek: túl sok kölcsönt vett fel, és senki nem figyelmeztette, hogy ennek ára van: a függetlensége és önbecsülése, minimum.