Vélemény: A közellenség

Doktor úrra persze rá lehet sütni, hogy mániákus feljelentő, és hogy csak a bajt keresi magának. De az összes általa felvetett ügyben csak igazat adhatok neki, tudván, hogy majd a folyamatban lévő perek során majd derül ki, mit tart minderről a jog!

Ami Tardon, valahol – tán az Isten tudja pontosan, hol – Észak-Magyarországon történik az ottani körorvossal, ahhoz nekünk annyi a közünk, hogy jól megmutatja, mi hogyan működik – illetve precízebben: mi hogyan nem, és miért nem működik – ebben az országban. Dr. Keszthelyi Gyula szélmalomharcot vív a helyi, megyei és régióbeli, de az országos hatalmasságokkal is, ha úgy hozza az élet, az meg olyan, hogy rendre felúszik nagy hömpölygésében valami a színére, ami mellett el nem lehet menni, legalább is a körorvos úr szerint. Olyan dolgok kerülnek felszínre a doki áldásos munkája folytán – és most nem az orvoslásról beszélek –, melyek mellett mi, a hétköznapi érzékenységű emberek (mondhatnám magunkat fásultnak is?) bizony szó nélkül elmegyünk. Több évtizedes beidegződéseinknek köszönhetően immúnissá tettek bennünket a hivatali packázásokkal, a kis és nagyhatalmi arroganciával szemben. Mint majd látjuk, ezekből pedig, ha az emberfia utána (végére) kíván járni valaminek, bőven kijut a halandónak, s ezek mérgezőleg hatnak, kis mértékben, rendszeresen csepegtetve is, de akár csak egy hivatallal való kiadós levelezés is könnyen felemésztheti idegrendszerünket… Dr. Keszthelyi idegei azonban mintha kötélből lennének, jól bírja (néha talán még holmi perverz örömöt is feltételezni vélek a hatalmasságokkal folytatott levelezésben). Egészen mostanáig a történet (a fent vázolt) „normális kerékvágásban” zajlott. Orvosi tevékenységét végezve, azzal összefüggésben botlott bele ügyekbe, s ezzel bizony országos népszerűségre tett szert, már amennyiben egy döntően

egészség-politikai témájú blog

esetenként napi tízezres látogatottsága „népszerűséget” jelent. (Az idők folyamán magam is rendszeres olvasójává váltam, hiszen az egészségügy helyzete a mindenkori magyar társadalom egyik rákfenéje, s az itt tényfeltáró szándékkal felvillantott pillanatképek, a dolgok és állapotok alvége felől közelítve elég megrázóak tudnak lenni.) A látogatók között pedig nem csupán a hasonló sorsú kollégák, a rezidensek, a sorsukért aggódó betegek, újságírók, de az összes felügyeleti szerv, megfelelő osztályainak beosztottjai is felbukkannak naponta – az IP-címek tanúsága szerint. És persze, ki kell mondani azt is, hogy egy ilyen nyilvános napló komoly publicitást tud gerjeszteni a fülön csípett téma mentén, ami – gondolnánk – megfelelő védelmet jelenthet, kellő mértékű figyelmet indukálhat egy-egy részletesen feltárt közéleti kórság okainak megszüntetésére. Sőt, a hivatali levelezők válaszadási kötelezettségét is erősen motiválhatja. Az, hogy ez bizony nem így van, jól példázza, hogy a napokban odáig fajult a helyzet: a helyi önkormányzat felmondott az orvosnak. (A tardi tragikomédia pikantériája abban van, hogy a praxis az önkormányzattól független valami, nincs mit felmondani, holmi rossz hír keltésére és összeférhetetlenségre hivatkozva sem.) S hogy „addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik”? Meglehet. (Mint ahogy az is igaz lehet: mindenki megtörhető, „kicsinálható” valamilyen módon, aki kellemetlen az aktuális helyi hatalomnak, különösen, ha vidéki, suttyó, felkapaszkodott kiskirályok önérzetéről és hasznáról van szó, akiknek sem az alkotmány, sem a hatályos törvények nem mérvadóak.) Ebből az elvetélt – de a helyi fideszes polgármester és jegyzője szemszögéből jó ötletnek tűnt – kirúgási (eltávolítási) kísérletből országos ügy lehet, még akkor is, ha okafogyott marad a hatályos törvény betűje szerint. A történtek viszont rámutatnak: 56 óta nem változott itt a fejekben semmi, a tanácselnököt ma polgármesternek, a szakszervezeti bizalmit kamarai elnöknek, a helyi párttitkárt pedig alapszervezeti elnöknek, a rendőrkapitányt rendőrkapitánynak hívják. S ha ezek ott helyben egymásnak asszisztálva, vagy csak szemet hunyva, vagy egymásra megengedően kacsintva nekiesnek a helyi orvosnak (nem szakmai, hanem politikai okból), akkor bizony meg kell kongatni a harangokat…

Mint már írtam róla korábban

, a helyi körorvos hívta fel elsőként a H1N1 vírus FUVAL vakcinája körüli visszásságokra az országos figyelmet, a Fidesz ostorozta is a kérdés üzleti részét, feljelentés, vizsgálat következett, de a volt nemzetbiztonsági tisztek egészségügyi cége azóta is milliárdokat kap évente a költségvetésből 2019-ig. Azóta se mérte be komolyan senki, mit is tartalmaz a szérum, megy az üzlet, egészségünkre. Aztán, amikor az Orbán-kormány kitalálta a kötelező (fizetős) kamrákat, kíváncsi lett, mennyibe kerül nekik (orvosoknak) Éger István és apparátusa, de nyilvános adat ide vagy oda, ezt mai napig nem tudja senki, Égér István elnök köszöni, jól van, igyekszik a háttérben maradni, még az egészségügy átalakításának sorsdöntő kérdéseiben is. Hangsúlyozom: a kíváncsi körorvos számtalan érthetetlen, elavult, az egészségügy napi gyakorlatába vágó apróságra irányította olvasói figyelmét, de akárhány szakmai ellenőrzést kapott, körorvosi tevékenységével kapcsolatos panasz nem merült fel, hiába, tip-top kis rendelő a tardi ezek szerint. Nyáron aztán jött egy forró délután,

mint arról szintén beszámoltam

, és kipattant az amúgy valóban érdekes orvosetika botrány: a „halottkémkedés” kérdésében. Dr. Keszthelyi szerint visszaélésre adhat okot, ha kezelőorvosa mondja ki a halottról, hogy az „természetes” halált halt. (Mi van, ha a beteg miatta költözött a túlvilágra? Mert sajnos van rá esély, de kevés az ilyen ügy!) Hogy erre a problémára rávilágítson, megtagadta – mert tehette: elfogultságra hivatkozva – a halottszemlét. A rendőrség vezetőjének ez már sok volt, megkereste az orvosi kamarát, maga is nyomoztatott, az ügynek nincs vége… Közben a körorvos is felvette a kesztyűt, és feljelentett mindenkit, aki feljelentette őt, mint korábban tette ezt olyan ügyekben, ahol csak feljelentéssel ment valamire (lásd: tájékoztatási kötelezettség), hiszen hivatalos szervekhez írt leveleit rendre válasz nélkül hagyták. Ráadásul (és persze ez is vaskosan a történethez tartozik) felesége a tardi képviselő-testület új tagjaként rendre nem tart a „branccsal”, és ráadásul bűncselekményre utaló nyomokat talált, kutat a település nem túl szoros gazdálkodásában. Hát innen fúj a szél! De tudni kell azt is, hogy a polgármester terhelő adatokat kért a rendőrkapitánytól, tanácsot kért a helyi ÁNTSZ és Magyar Orvosi Kamara helyi vezetőitől: miként lehetne a körzeti orvost praxisjogából (megélhetéséből) kipenderíteni mint közellenséget. Doktor úrra persze rá lehet sütni, hogy mániákus feljelentő, és hogy csak a bajt keresi magának. De az összes általa felvetett ügyben csak igazat adhatok neki, tudván, hogy majd a folyamatban lévő perek során derül ki, mit tart minderről a jog. Addig is szorítok neki, nehogy a végén még a Magyar Orvosi Kamara akarja megvédeni (ahogy ez egyébként, ha már kötelező tagságú, neki alanyi jogon járna), még ha ő is az egyes számú közellenség a szemükben is.