Oxigén

A nedvesség úgy ölelte körbe, mintha az aszfalt érdes öltönyének bársonybélése csúszna a futástól zakatoló karja és lába körül.

Mert bár a tekintet ilyenkor előre néz, a végtelenbe kígyózó utat mégsem lent, hanem körös-körül érzékeli. Egy gömbben bukdácsol, s ha nem lenne középen a fehér vonal – ami megtart s szaggatása már-már ritmus, folyam, hangjegyek egymás után; lélegzet –, úgy lehet, rögvest orra esne, és mennydörögve pukkanna szét. Az oxigénpalackot nem merte levenni. Nézte, ahogy lobog a zászló, s a hullámzó színek megfestik a látóhatárt valahol a tarkó és fejbúb között. Bármerre néz a fehér csúcsok felé, vagy a szürke hegygerincekre, mindenhová színes kontúrvonalakat húz egy láthatatlan kéz. Majd ahogy végigmérte a hórengeteg tetejébe szúródott testét, már tudta miként grafithegy ő egy ceruza végén.