A Fidesz választási vereségéről - 2. rész

Én magam egyáltalán nem csodálkoztam volna a kormánypárti jelölt vereségén, mert a választások óta és a közelmúltban a kormányoldal sok-sok lépése tette próbára az állampolgárok türelmét.

Hasonló címmel már írtam korábban abból a megfontolásból, hogy a Fidesz, a KDNP és az Orbán-kormány olyan dolgokat tud produkálni, amelyek a 2010-es elsöprő választási győzelem ellenére idejekorán előkészítheti a talajt a vereséghez a következő választáson. Igazság szerint ebből a témából egy jó kis sorozatot lehetne írni akár heti bontásban, amiből már össze is állhatott volna egy végeláthatatlan politikai szappanopera, egy neverending story forgatókönyve is. A november 13-án Budapest II. kerületében tartott időközi országgyűlési választás azonban meglepően meglepő eredménnyel végződött. Láng Zsolt (Fidesz) 52,61 százalékkal utasított maga mögé olyan jól ismert ellenzéki személyiségeket, mint Lévai Katalin (MSZP) és Karácsony Gergely (LMP), akik csak 24,18, illetve 15,55 százalékot szereztek. Láng győzelmének növeli a súlyát, hogy a részvételi arány kiugróan magas volt: 38,45%. A számok alapján úgy tűnik, hogy valamelyik ellenzéki jelölt visszalépése nem változtatna a végeredményen a második fordulóban. Én magam egyáltalán nem csodálkoztam volna a kormánypárti jelölt vereségén, mert a választások óta és a közelmúltban a kormányoldal sok-sok lépése tette próbára az állampolgárok türelmét. Ehhez tegyük hozzá a „piacok”, a nyugati sajtó és egyes kormánykörök (például az amerikai külügyminisztérium és az azt képviselő nagykövet asszony) nyílt vagy burkolt kritikáit, amiknek hagyományosan megvan a maguk hatása a magyarok gondolkodására. Ha meg a kifejezetten ellenzéki médiából tájékozódik az állampolgár, és hitelt is adott az ellenzéki kritikáknak, adva volt az alkalom, hogy az országot a szakadék szélére kormányzó nemzetiszocialista sátán ellen szavazzon. Az eredmény csak igen óvatosan magyarázható azzal, hogy olyan választókerületről van szó, amely a jobboldal bástyájának számít, mert a rendszerváltás óta ott még baloldali jelölt nem nyert mandátumot, hiszen 2010-ben is sok-sok baloldali sasfészket foglalt el a Fidesz-KDNP-s, és korábban meg a baloldal vett be jobboldali erődítményeket. Ez a „térfoglalás” azért lehet mégis értékelési szempont, mert az ellenzék azt adja (vissza) a Fidesznek, amit az adott ellenzékben, és azt a képet festi le az ország állapotáról, amit a Fidesz lefestett volt, illetve amilyen az tényleg volt is. Itt és most nem tudok magyarázattal előállni arról, hogy milyen politikai és társadalomlélektani okok húzódnak meg az eredmény mögött. Az, hogy a szavazó (szavazni hajlandó) polgárok többsége bizalommal van a kormányoldal iránt, lapos közhely volta ellenére megkockáztatható állítás, de gondolom, ellenzéki olvasóimat felbőszítené, mert úgy gondolhatják, hogy az urnáktól távol maradókat valójában a kormánypárti jelölt riasztotta el, és az a feladat, hogy az ellenzék mozgósítsa őket a második forduló előtt. Ha van is ebben az elgondolásban igazság, hiszen mindig kérdéses a távolmaradók politikai orientációja és potenciális hadrafoghatósága, az ellenzék nyilvánvalóan nem spórolhatja meg a köldökbe nézést, ami kevésbé az LMP számára feladat, mert az LMP mint vadonatúj párt valóban újszerű és némiképp szokatlan alternatívát kínál a nem jobboldali és az el nem kötelezett választóknak, ami miatt Karácsony Gergely 15,55 százaléka igen jó eredménynek mondható. Törhetik azonban a fejüket a szocialisták. Habár Gyurcsány már levált róluk, én nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Gyurcsány még mint MSZP-s úgy tudta büszkén nyolc csodálatos évnek nevezni az előző két szocialista kormányzati ciklust, mintha az MSZP tavaly nem ment volna bele egy katasztrofális vereségbe azért, mert elvesztettek 1,3 millió szavazót – és Gyurcsány kijelentése visszhang nélkül maradt. Hát persze, hogy az maradt, mert ép ésszel nem várható a nem- és az antigyurcsányista szocialistáktól, hogy nyilvánosan bizonygassák, hogy az a nyolc év azért nem volt ám olyan csodálatos. Az ostobaságot Gyurcsány követte el, s bár nyilván nem kifejezetten ezen múlt Lévai Katalin választási veresége, úgy tűnik, a nyolc évnek és Gyurcsánynak a keresztjét még tovább kell cipelniük a szocialistáknak. Akiknek helyzete azért sem tűnik rózsásnak, mert elnökük, Mesterházy Attila jó okkal állt elő azzal, hogy a „régi arcoknak” egy kicsit most háttérbe kellene vonulniuk, és onnan kellene segíteniük a pártot, de a Hír Tv provokatív felvetésére, miszerint nem gondolná, hogy neki is hátrébb kellene lépni, hebegett és habogott, és végül nem gondolta azt. Csakhogy Mesterházy nemcsak politikai államtitkár volt korábban, mert az önmagában még nem lenne problémás, de a nagy politikai küzdelmekben exponálta is magát, és hát ő volt a katasztrofális vereséget elszenvedő MSZP miniszterelnök-jelöltje, aki ebben a minőségben ha nem is nevezte csodálatosnak a nyolc évet, mégiscsak képviselte azt. Sokkalta okosabbak lehetünk a második forduló után, a kampány és az eredmények ismeretében. Az MSZP-nek valami olyasmivel kellene előállnia addig is, mint a Fidesz 2002-ben és 2006-ban a második forduló előtt, amivel minimalizálni tudta vereségét. A jelen helyzetben már az is jó eredmény lehet a szocialistáknak, ha Láng Zsoltot megszorítják, és az „csak” ötven százalék alatti eredménnyel győz, de azzal együtt, hogy a szocialista jelölt is növeli támogatottságát – legalább harminc százalékra. De itt van nekik az LMP is, mely párt abszolút érthetően hárít el minden csábítást a közösen egyeztetett visszalépésre. Nem csak az elvi-politikai ellentétek miatt, amit az LMP soha nem tagadott, és mindig is megerősít, hanem azért, mert az LMP 2014-re gondol, és nincs ellenére az, hogy akkor, 2014-ben, akár még a Jobbikkal is összefogjon, de egyáltalán nem lesz mindegy nekik a közvélemény-kutatással is mérhető pártközi erőviszonyok alakulása. Az LMP hosszabb távon érdekelt az MSZP-vel való összefogásban, de rövidtávon az MSZP amortizálódása az érdeke. Ezért az is nagy kérdés, hogy Lévai Katalin és Karácsony Gergely eredménye között mennyire változik a különbség.