Vélemény: Politikussá válni

Az imént még alig volt miből választani, alig négy párt mondhatta magát valamirevalónak, most meg annyi pártkezdemény, mozgalom termet a semmi hátán, hogy győzze megjegyezni az újabbnál újabb formációkat az ember!

Nagyon hiányzik – nekem legalábbis – Szegedről és az országból a Magyar Kétfarkú Kutya Párt tapasztalható, üdítő jelenléte. Emlékszem, amikor először megjelentek a politikából gúnyt űző plakátjaik – talán a 2006-os önkormányzati választások alkalmával – legalább azt élveztem szegediségemben, hogy az egymásra kígyót-békát hányó párok között nekünk itt helyben ilyenünk is van. A szavazatmaximáló jobboldalon valamilyen liberális trükknek vélték a farokduplázó formáció feltűnését, gyanúsan követték minden megmozdulását. Azt feltételezték, a mindenre ráígérésük, az irreális ígéreteik az akkori ellenzék kampányát hivatott kifigurázni. (Győzelmük esetére örök életet, ingyen sört és még ki tudja mit nem irányoztak elő!) Kétségtelen, vittek is némi derültséget a többi nagy formátumú párt szlogenjei közé. De hiába ígértek azt, amit, a szavazólapra nem kerültek fel, úgy meg nehéz labdába rúgni a hazai politikában. Ha jól tudom, szellemi vezérük azóta a fővárosba költözött, az ottani szürke tömegben pedig nem nehéz felszívódni, bár

stand-up comedy frontemberük

a legutóbbi „fülkeforradalmas”, mindent elsöprő választáskor még a reggeli országos televízióadásokban is ingyen osztotta az észt a sorban állóknak. Azóta formabontó plakátjaik, matricáik, fal- és járdafestményeik megfakultak, elkoptak vagy áldozatul estek a városképszépítő – graffitieltávolító – közmunkáskommandóknak. (Tessék, mindjárt itt egy példa, milyen nehéz is egységesen megítélni egy-egy cselekedetet: jó-e, hogy néhány embernek munkát adva minden falfirkát eltávolíttatott a polgármester? Mert bizony a street art nagyon is létező kortárs művészeti ág, melyet nehéz a Reök-palotában bemutatni, lévén nem oda való… Hogy melyik

utcára álmodott műalkotás

maradhatott volna, nem mondta meg semmilyen bizottság, mely – teszem azt – egy szoborelhelyezés ügyben keményen lobbizva ülésezik, és bizony iránymutató, pénzosztó döntéseket hoz.) Úgy vélem hát, az MSZP-s városvezetésnek sem volt ínyére a kétfarkúak Szegeden kifejtett tevékenysége. Nem csak rossz földbe hullatták csírázó szellemüket itt, írmagjuk sem maradt. Persze ritkán lesz művészből profi politikus, és fordítva, de a politika (mint a számlafizető) minden további nélkül nyilvánít véleményt művészeti és esztétikai kérdésekben, ahogy – a hétköznapok szintjén, talán éppen ezért – a művészek is politizálni próbálnak.

A MKKP hiánya

nekem az egy szűk esztendőt váltó hirtelen jött bőség zavarából ered: az imént még alig volt miből választani, alig négy párt mondhatta magát valamirevalónak, most meg annyi pártkezdemény, mozgalom termet a semmi hátán, hogy győzze megjegyezni az újabbnál újabb formációkat az ember. Ott az interneten az EMS, azaz „Egymillióan a Sajtószabadságért” (91 572 követővel), a Civil Kontroll, alias „Egymillióan a Demokráciért” (3 208 követővel), 4K!, avagy „Negyedik Köztársaság” (7 665 követővel), hogy csak a „nagy” utcai megmozdulások szervezőit említsem. (A követők persze gyakran átfedésben vannak, mint ahogy nem lehet ott az ember egyszerre három tüntetésen, hacsak egybe nem vonják a „tüntetőszám-maximalizálás” érdekében őket.) Hogy ebből a katyvaszból mi sül ki a mindenre ráhúzható „Nem tetszik a rendszer!” jelszón kívül? Ez majd eldől a jövőben. Mindenesetre nagy a tülekedés a Gyurcsány által célba vett polgári balközépen. Jelenleg a parlamenten kívüli (illetve mégiscsak részben azon belüli) ellenzék egyik nem friss, de magát annak mutató, „profikból” álló csapatának – a kint is vagyok, bent is vagyok az MSZP-ben taktikáját továbbhúzni képtelen –, a legdemokratább demokratáknak a kommunista és szocialista jelzőkkel illetett kígyóbőröket kellene elhagyniuk. Csakhogy mindezt a nevezett csúszó-mászó alakulat a nyílt pályán kell, hogy tegye, miközben „messziről, lassan dübörög” (vagy csak araszolgat, de jönni próbál) a vörös vonat. Mert amilyen kínos (vagy sikkes) ma Magyarországon baloldaliságról beszélni, olyan egyértelmű, hogy – ettől függetlenül – a fiatalság – amióta a világ világ – „baloldali”, majd később a korral és belátással (vagy a nélkül) liberálissá vagy konzervatívvá válik. (Hogy ez minálunk éppenséggel másképp vagyon, az most legyen mellékes, mert változó időknek vagyunk tanúi.) A lényeg: az interneten, az egyetemi városokban és Budapesten trendi lett (a bulira is vett) tüntetésekre becsekkolni, és ez így van jól, inkább ez, mint a partidrogok. A (ki tudja, miért pont) „Negyedik Köztársaság” néven pártosodó fiatalok egy csoportja ráadásul világosan megüzente az elvtársainak, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben: „Elvtársak, tényleg vége!” és hogy „Új baloldalt!”, amikor ilyen feliratú transzparenseket húztak a Munkásmozgalmi Pantheon szoborcsoportja fölé, a Greenpeace módszertanát követve belemenősen, engedély nélkül. A zöldnek induló LMP sikerén felbuzdulva most sokan nem „zöldségeket” beszélve akarnak a parlamentben és annak környékén álláshoz jutni (igazuk is van, még hogy itthon nincs esély)! Nagy a tülekedés, a sok kezdőt és a már rutinosnak számító HÖK-öst, érdekvédőt, önjelölt celebet felvonultató élbolyban: ki milyen pártba fér majd bele, ki minek a mije lesz majd, ha eljön az ideje. Hiába, nem úgy van most, mint volt régen, ’88-89-ben. Nekem sem tetszett az akkori rendszer, valahogyan észrevétlen diákvezérré váltam, talán – akkor és ott – egy két téglát magam is kihúztam cselekedeteimmel abból a ledöntésre ítélt falból, mely ember és ember közé épül, minduntalan. De politikussá válni eszembe sem jutott, tudni illik ott állt előttem elrettentő példaként a pécsi kari egyetemi KISZ-titkár: a Fletó. A mai mozgalmároknak meg mintha még nem súgták volna meg: a vállaszásokig kaptak csak lehetőséget. Ezen irányított szabadidős program keretében akár jól is érezhetik magukat, de a listára az utolsó percben az addig a háttérben sunnyogó arcok kerülnek majd fel, holmi hálaképpen, hogy eddig nem rontották az amúgy is áporodott levegőt, mely körülleng mindenfajta politikát. Nem is tudom, hogyan nem jutott még eszébe senkinek, aki nem akar komoly politikai hatalmat (és komoly pénzeket keresni politikával), hogy megalakítsa a NEM pártot, mely a maga nemében a legnagyobb lenne, hisz „csupán” nem tagjaira számítva a legnagyobb tömegbázist tudhatná maga mögött. Igaz, a NEM-tüntetések nem zavarnák sem a közlekedést, sem a közrendet, nem korbácsolnák fel a kedélyeket, a független sajtónak nem kellene beszámolnia tevékenységéről, és nem kellene programot sem alkotnia, ezért nem elvtelenül mondana mindenre nemet a Magyar Kétfarkú Kutya Párttal való koalíció lehetőségét kivéve.