Léleknyomok

Nemhogy szólni, szuszogni sem mert. Érezte a vastag fájdalmat, az ütemes zihálást, amely, épp, mint a görcsös feszítés lent, szép lassan egyetlen, hosszan kitartott rezgéssé változott. Nem tudta még, hogy a vörös mag fehér sebe az élet karcolása lesz, s reggel, miután a fiú távozik, az a halványpiros folt a lepedőn, szüzességének leszakadt tükre, egy lélek lábnyoma.

Ahogy a nő egyre mélyebben vájta körmeit a férfi lábikrájába, úgy próbálta ő a remegő női térdkalácsot gyengéden, egyre magasabbra emelni. Egy apró, szürke domborulatot látott csak a combok között. A bába engedett, a nő követelt, és a harmadik sikoltásra forróság ölelte körül a férfi lábát. A vörös tócsára lepedőt borítottak. A szürke domborulat ekkor már emberheggyé gyűrte magát, és a fehér takaróban a nő mellkasára rajzolta új országát egy kis lélekláng.