Vélemény: Tíz év után

Akkor láttuk először félni az amerikaiakat. A mindig magabiztos, felemelt fővel közlekedő, rágógumit erőteljes szájmozdulatokkal rágó, szélesen gesztikuláló emberek a külföldi, így az európai számára is a kiegyensúlyozottság mintaképei voltak. Nem lehetett őket meglepni, kibillenteni az egyensúlyukból, a demokrácia hazájában mindig, mindenkor biztonságban érezték magukat. De akkor, 2001. szeptember 11-én, féltek.

Láttuk a rettegéstől eltorzult arcokat, az életük megmentése érdekében az ikertornyoktól futó embereket. De nemcsak New Yorkban és Washingtonban találkoztunk ezekkel az arcokkal, hanem az Államokban mindenütt. Olyan döbbenettel, kétségbeeséssel élték át a szégyenteljes terrortámadást, amely kérdésekbe torkollott: hogyan, miért? Miért éppen bennünket ért ez bűnös cselekedet? Kotorban, Montenegró egyik legszebb kikötővárosában voltam, amikor a gyászos eset megtörtént. A belváros szűk, mediterrán utcácskáin sokan üldögélnek a nyárutó kellemes melegében, jócskán vannak még turisták is ilyenkor. Az utcai kis vendéglők, kávézók teraszán a televíziót nézik az emberek, hangoskodnak, kiváltképpen, ha valamilyen rangos foci- vagy kosárlabdameccset közvetítenek. Most is így volt ez, de – mint később kiderült – most nem a sportélményen felbuzdulva kiabáltak, hanem a látottakon. Nem mentünk közel, nem is kapcsolódtunk be a tévénézésbe, hanem folytattuk utunkat a csodálatos, pálmafákkal övezett tengerpart felé. Másnap délelőtt pillantottam meg az egyik hírlapárus előtt az ottani napilap címoldalán hatalmas betűkkel: Ocaj u Americi! (Kétségbeesés Amerikában!) Megvásároltam a lapot, és akkor szereztem tudomást a támadásról. A híradások, abban még több tízezer halottról szóltak, a becslések szerint a New York-i és a washingtoni tragédia áldozatainak a számát soha nem fogják megállapítani, mert akkora a rombolás, a pusztítás a Világkereskedelmi Központban és annak környékén, a Pentagonnál, a pennsylvaniai Shankswillenél lezuhant repülőgép roncsai alatt pedig nemcsak az utasok, hanem ártatlan civilek is vannak. Józan ésszel nehezen tudta felfogni az ember, merthogy ez fel nem fogható, hogy ki vetemedhetett ilyen gyalázatos tettre?! Kinek volt érdeke – lett légyen az politikai vagy netán gazdasági bosszúból eredő –, hogy ártatlan civil emberek életét oltsa ki, a repülőgépeken és az épületekben? Nem tudták ezt megérteni az amerikaiak, de mi sem itt Európában. Egy olyan civilizációban nőttünk fel és éltünk, amelyben nem ért bennünket ilyen sokkoló élmény. Természetesen azok, akik átélték a második világháború borzalmait vagy a kilencvenes évek délszláv apokaliptikus eseményeit, tudták, hogy a háborúban vannak szörnyűségek, van szenvedés, kín és halál. De a háborúnak mindig van előzménye, bekövetkezése lassúbb, mint egy ilyen támadás hirtelensége. Ezért volt hát az a máig nem múló sokkhatás, amelyet nemcsak az áldozatok hozzátartozói voltak kénytelenek elszenvedni, hanem mindenki, aki retteg az erőszaktól, a terrortól. Pedig utána következett még London, Madrid, valamint Bali szigete, az egyiptomi Sarm el-Sejk, az indonéziai Dzsakarta, és számos más helyen elkövetett kisebb – nagyobb esztelen robbantásos támadás is… Az amerikai vérfürdőben csaknem 3000-en haltak meg. (Szerencsére nem lett igazuk a tízezrek halálát prognosztizáló hírek szerzőinek.) Az első döbbenet után az Államok vezetői megpróbálták kezelni a helyzetet: kellő védelmet biztosítani az országnak, és felkutatni az elkövetőket, illetve a borzalmas tervek kiötlőit. Az első sikeresnek mondható, hiszen azóta sem történt nemcsak hasonló, de kisebb méretű támadás sem Amerika földjén. A támadásokért egyértelműen az al-Kaida terrorszervezetet s annak is a vezetőjét, Oszama bin-Ladent tették felelőssé. Hamarosan meg is szervezték azt a „büntető expedíciót”, amelyet a hírhedt terrorista vezér elfogására és megbüntetésére terveztek. Ez viszont Afganisztán lerohanásával, harci cselekmények beindításával járt. Meg természetesen a NATO-csapatok bevonásával, közöttük a miénkkel is. Az amerikai sajtó gyorsan visszaállt a szokásos magabiztos, hurráoptimizmuson alapuló tájékoztatásra és világgá kürtölte, hogy: Szorul a hurok Oszama bin-Laden nyaka körül! Azután egyre kevesebbszer közöltek ilyen híreket, mert akkor már a demokrácia exportjáról kellett beszélni, az afgán társadalom demokratikus átalakításáról, a szabad választásokról, amelyekről néhány hónap elteltével a Loja Dzsigra (afgán parlament) döntött is. Hogyne döntött volna, amikor kényszerhelyzetben volt az országot megszálló csapatok miatt… Egyre több amerikai és más NATO-katona (köztük magyar is) érkezett haza koporsóban a távoli ismeretlen kontinensen lévő országból, ami egyre nagyobb zúgolódást okozott és okoz ma is. Oszama bin-Laden terroristavezért idén tavasszal sikerült likvidálni, meglehetősen ködös és érthetetlen körülmények között, az amerikaiak számára azonban végre megvalósult a tíz éve tervbe vett elképzelés, jelesül, hogy egyszer bosszút állnak bin-Ladenen az őket ért támadásért. Kerül, amibe kerül. A félelem azonban megmaradt tíz év elteltével is. Nézem az évfordulóra rendezett megemlékezés helyszínein posztoló marcona rendőröket, biztonságiakat, s már nem azokat a régi fiúkat fedezem fel bennük, akik higgadtan, rettentő bátorsággal szemlélték az őket körülvevőket. Most idegesen kapkodják a fejüket, be-be kukkantanak a tömegbe, fejüket előre szegezve lépdelnek a tömeg mellett. S nemcsak bennük, hanem a közönségben is felfedezhető a feszültség. A megszólalók közül sokan bevallják, hogy félnek. S azt is hogy imádkoznak a békéért, azért, hogy soha többé ne forduljon elő ilyen szörnyűség az ő földjükön. Egyetértünk velük. Mi is kérjük a Gondviselést, hogy soha többé ilyen értelmetlen, a civilizációk harcából eredő bűntény ne következzék be Amerikában. De másutt sem.