Vélemény: Kertész Ákos védelmében

Kertész Ákos védelmében, a saját intellektuális érdekében, én mégis azt tanácsolnám, hogy Kertész Ákos bánjon csínján József Attilával, s fogadja meg lírai tanácsát: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”.

Kertész Ákos nyilvánosságnak szánt magánlevele nem akkora intellektuális teljesítmény, hogy heteken s hónapokon át tegyük magunkévá, de mivel hullámai a köztársasági elnököt is elérték, és napirendre került Kossuth-díjának és díszpolgári címének visszavonása, továbbá az ország baloldali-balliberális térfelén is sokan megütköztek rajta, a kedves olvasókat még terhelném néhány gondolat erejéig az üggyel. A végső okot külön idézem, mert történt, hogy Kertész Ákos egy igen cinikus közleménnyel próbálja magát túltenni a botrányon: „Az Amerikai Népszavához írt publicisztikámban szereplő mondatot: 'A magyar genetikusan alattvaló' – ezúttal helyreigazítom. Helyesen ilyen mondat nincs. Örömmel értesültem, hogy a holokauszttal kapcsolatban az elmaradt bocsánatkérés ügyében helyreigazítottak mások. Ezzel az ügyet lezártam.” Kertész Ákos magyar író védelmében mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy magyar írók, költők és művészek körében évszázados szokás a nemzet ostorozása. Ebben a műfajban élen járt, és ezért vihart is aratott, a költőfejedelem, Ady Endre, kinek „magyarságverseit” és azok „átkozódó” és „ostorozó” hangvételét már a középiskolában is tanítják. Mivel Kertész leginkább a jobboldal (nemzeti oldal) lelkét korbácsolta föl, érdemes megemlíteni Csurka István magyar írót is. Csurka zseniális, még a rendszerváltás előtt keletkezett formulája szerint a magyar nemzet „pincérnemzetté” vált, és Csurka írói munkásságát mindeddig végigkísérte a gondolat, hogy magyar nemzet gerince megtört, megroppant. Mielőtt feltennénk a költői kérdést, hogy a „pincérnemzet” minősítés dehonesztáló-e a magyarságra nézve, vagy hogy a magyar „gerinctelen”-e, szögezzük le, hogy Ady, Csurka és mások nemzetostorozása egy igen mély nemzet-, nép- és magyarságszeretet manifesztálódása. Ezzel még véletlenül sem utalok arra, hogy Kertész nem szereti a magyar népet, a magyar nemzetet vagy a magyarságot, csak azt mondom, hogy sem levele, sem védekezése nem tükröz egy ilyen lelki elkötelezettséget. Kertész Ákos védelmében a kevesek, akik kiállnak nézete mellett, arra hivatkoznak, hogy amikor Kertész „a magyarok” genetikusan (genetikailag?) alattvaló voltáról ír, tulajdonképpen egy másik költőfejedelemhez, József Attilához nyúl vissza. Kertész ugyanis szó szerint a következőket írta:

„A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.”

(Kertész Ákos kiemelése) Kertész Ákos védelmében el kell ismerni, hogy az idézet valóban József Attilától való, de mivel Kertész maga azzal mentegetőzött, hogy ő megtanult írni, bírálói viszont nem tanultak meg olvasni, mert hát amit ő írt, az nem tudományos értekezés, hanem esztétikai szempontból értelmezhető irodalmi mű, amely képes beszéddel, átvitt értelmű szavakkal és költői képekkel él, nos erre tekintettel bátorkodom megjegyezni, hogy a József Attila Hazám című csodálatos verséből vett idézet nem általában „a magyarokról” szól. Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes, írja József Attila máshelyütt, a Ne légy szeles címűben, ezért érdemes felütnünk a Hazám című költeményt, amelynek pontos olvasata egyértelművé teszi: a költő a szegényparasztokról szól:

„A földesúr, akinek sérvig emeltek tönköt, gabonát, csákányosokkal puszta tért nyit, szétveret falut és tanyát. S a gondra bátor, okos férfit, ki védte menthetlen honát, mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát. Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ, hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ.”

Aki „ezer éve magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ”, a szegényparaszt, a korábbi jobbágy, mert hát ki más lenne, aki a földesúrnak sérvig emel tönköt. Ő az, a szegényparaszt, aki 1937-ben, a vers keletkezésekor, „nyíltan” dönt a nyílt szavazásos választókerületekben úgy, hogy a csendőrök „szavatolják” a választás kimenetelét. Kertész mondhatná, hogy a magyar paraszt genetikusan-genetikailag alattvaló (volt), amiben már több igazsága lenne, de ő József Attila költői mondanivalóját megengedhetetlenül általánosítja és kiterjeszti „a magyarokra”. Úgy, mintha József Attila versében a földesurak és a csendőrök nem lennének magyarok, vagy mintha a földesurak és a csendőrök (zsandárok, perzekutorok, fogdmegek) is genetikusan alattvalók lettek volna, azaz ők is ezer éve kéveként sunyítottak volna, mint a paraszt vagy a jobbágy. Kertész Ákos védelmében azért sem szerencsés a Hazám című versre hivatkozni, mert az cáfolja Kertész egy másik, nem tudományosnak, hanem esztétikainak szánt gondolatát is, miszerint a magyar „dolgozni nem tud és nem akar”. Kertész Ákos kétszer kapott József Attila díjat, ezért különösen illő lenne ismernie József Attila költészetét. Alig van ugyanis vers, amelyben József Attila ne szólt volna „a magyarok” nagyobbik hányadát képező dolgozók, ipari munkások és parasztok keserves munkájáról. A Hazám című versben például „a hozzáértő dolgozó nép” gyülekezetében szeretné meghányni-vetni száz bajunk. Nyilván azok is ellentmondanak Kertésznek, akik a földesúrnak „sérvig emeltek tönköt”, mert amit tettek, azt valószínűleg nem munkakerülésből tették. Kertész Ákos védelmében talán-talán lehetne József Attilára hagyatkozni abban a kérdésben is, hogy a magyar „csak irigyelni” tud s akar, ”és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire”. Itt van például a híres (és megjelenésekor egyben hírhedt) vers, a Tiszta szívvel. Kertész Ákos védelmében a verset értelmezhetjük úgy, hogy amikor a költő arról ír, hogy „Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset”, a magyarok számára nem derül ki éhezésének oka, és a versben nem is találhatják nyomát, hogy ő dolgozna vagy dolgozni szeretne, ellenben kerek-perec kijelenti: „Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök”. Napnál világosabb, hogy József Attilában kiütközik „a magyar” tulajdonsága „a magyar olvasói számára: tanulni és dolgozni ő sem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van kirabolni és legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire… És mit is olvashatnak „a magyarok” gyilok-magyar költőjük Gyönyörűt láttam című versében arról az emberről, aki kikapcsolná az áramot?

„A kés ott volt az asztalon - éppen a ceruzám hegyeztem - ha ezt az embert leszurom, tudom, mindennel kiegyeztem.”

A Szemvetés című versben is minden ott van, ami Kertész fantáziáját megragadta: munkakerülés, erkölcstelenség és gyilkolás. Az ölni kész költő ugyanis azt árulja el magáról, hogy:

„Engem sunyiságra oktat az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.) Huszonnyolc éve éhezem. Rajtam már csak a fegyver foghat.”

Kertész Ákos védelmében ezt a verset külön is ajánlom olvasásra, mert visszaigazolja azt, hogy a magyar „boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot”:

„Ettem-ittam fekete, undok mocskot és csípős trágyalevet; ember vakmerőbb nem lehet. Ám eddig sohasem voltam boldog. Ebben a megváltott világban egy pillanatom nem volt nemes; sem langyos, édes, kellemes, mint disznónak a pocsolyában.”

Kertész Ákos védelmében, a saját intellektuális érdekében, én mégis azt tanácsolnám, hogy Kertész Ákos bánjon csínján József Attilával, s fogadja meg lírai tanácsát: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”. Ellenkező esetben az a borzasztóan katasztrofális és katasztrofálisan borzasztó dolog esik meg vele, hogy a magyargyűlölet után cigánygyűlölettel is megvádolják, ha úgy érti félre a Kései sirató című József Attila-verset, ahogy a Hazám-at is félreértette, amikor a következőket olvassa:

„Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, mind visszaloptad az utolsó órán!”