Vélemény: Se pénz, se posztó

De ami még furcsább, az az, hogy senkit nem zavar ebben az országban évtizedek óta, hogy ugyanaz az orvos mondhatja ki a halál okát, aki a pácienst annak előtte kezelte!

Akárhová nyúljunk manapság, pénzhiánnyal szembesülünk és az ebből következő, kényszerű spórolással. A válságot már nem elkerülni kívánjuk – tudjuk, benne vagyunk nyakig - hanem megúszni, túlélni akarjuk. Akinek ez a mutatvány végképp nem sikerül, mielőtt temetnék, még utoljára orvoshoz kerül (vagy orvos kerül hozzá). A „halottkém”, aki kikémleli a halál beálltát ugyanis orvos önmaga is, gyakran ugyanaz, aki az elhunytat életében gyógyította. A halál beálltát kimondó, igazoló – például - körzeti orvos továbbá megállapítja a halál okát is, s a hatóságok ennek függvényében vizsgálódnak, ha az szükségesnek látszik… Az, hogy egyes háziorvosoknak ezért a szolgáltatásért pénzt kérni jut eszébe a rendőrségtől, a hivatalos szerveknél mostanában kiveri a biztosítékot, pedig a válság előtti időben minden további nélkül kifizették a benyújtott számlákat. (Mostanság úgy értelmezik, a rendeleteket, hogy a halott kémlelése az adott orvos kötelessége.) De ami még furcsább, az az: senkit nem zavar ebben az országban évtizedek óta, hogy ugyanaz az orvos mondhatja ki a halál okát, aki a pácienst kezelte! Ez a két dolog, így együtt, egyedül egy tardi körorvost hozott ki sodrából oly annyira, hogy „elfogultságra” hivatkozva (hogy saját betege halálának okát ugyan ne ő mondja már ki) megtagadta saját körzetében e tevékenység elvégzését. Se pénz, se posztó. Lett is ebből óriási galiba, az illető körzeti orvost feljelentették, az általa már a főügyésznél (más okból) feljelentett Magyar Orvosi Kamaránál, etikai szempontból. Bioetikusok (igen, ilyen szakma is van) úgy nyilatkoznak az ügyben, hogy itt fel sem merülhet az összeférhetetlenség, hiszen ez esetben (ahogy orvos és beteg, úgy a halott és orvos között is?) „bizalmi viszony” áll fönn. De Keszthelyi Gyula itt nem állt meg – ha lúd legyen kövér – feljelentette az őt feljelentő rendőrkapitányt azzal, hogy az nem hajlandó az elvégzett szakértői munkáért fizetni. AZ ORFK vizsgálódik, tájékozódik, milyen a helyzet az országban, fizetnek-e másutt, más orvosoknak, hasonló esetekben. Nyilván jogászaik is értelmezni próbálják, az alábbiakat: „4/2000. EüM rendelet 4. §. (6) A háziorvos a gyermek- és oktatási intézmények orvosi feladatait, a háziorvos és a fogorvos az ügyeletben, készenlétben való részvételt, illetve a keresőképesség elbírálásán, illetve a gyermekápolás címén a jogosult keresőképtelen állományba vételén túlmenő szakértői tevékenységét külön díjazás ellenében végzi.” Márpedig, a halottkémlelés túlmegy a keresőképesség megállapításán, ezen nem lehet vita. Nem számítva, hogy az orvosnak ki kell szállnia a helyszínre, mondjuk saját költségén. De itt nem erről a semmiségről van szó. Hanem arról, hogy amennyiben ebből országos ügy lesz, kiderül, hogy felmerül az elfogultság jelentése, nem a jussát követelő orvos egyfajta tiltakozása, munkakerülése, sztrájkja csupán! Bizony, ahogy nem járja, hogy az elfogultsági beadványról az érintett bíró döntsön, hogy míg az agyhalál beálltáról három, az igazságügyi boncolásnál két szakértő mondjon véleményt, úgy a „sima halálozásnál” a körorvos (vagy a klinikák alkalmazásában álló patológus). Gyarló az ember, - az ördög nem alszik - egy-egy orvos vagy kórházper tisztességben megőszült orvosi karriereket, tekintélyes egészségügyi intézményeket vághat padlóra. Mert ahol fát vágnak, ott forgács is van. Csakhogy, ha felébredhet a gyanú, hogy nincs ez a halottkémleléses dolog így rendben sem erkölcsileg, sem etikailag, akkor mindennemű változás eszközléséhez (a bennünket képviselő) államnak mélyen a zsebébe kell nyúlnia, mert ha nem a kéznél lévő orvos foglalkozik a halottal, akkor ki, és mennyit kér majd érte? Ez a kérdés pedig egy olyan mortalitású országban, mint a miénk, bizony komoly, már-már megoldhatatlannak tűnő dilemmát szül. Minden azonban (bár praktikusnak tűnt), nem maradhat a régiben, a napokban a magával szemben elfogultságot bejelentő (körzetében nem halottkémlelő) háziorvoshoz tartozó falvak egyikében meghalt valaki az itatónál. A szerencsétlen állattenyésztő holtteste órákig feküdt a napon, míg a környékről egy másik körorvos oda robogott. Az elhunyt fia tettlegességgel fenyegetet (amiért is három év börtön járhat)… Az orvost az ügy felszínét kapirgáló bulvármédiában elmondták mindennek, és a hét végén, ha minden igaz az elhalt igen zaklatott, sok műsorban szereplő neje is követte férjét a túlvilágra. (Most kezdődik még csak a haláltánc.) Az egészségügyi ellátórendszer haldoklásáról naponta hallunk, akinek nincs szerencséje az, a körorvostól, a szak és magánrendelésen át, a kórházi ellátásig mindenütt személyesen szembesül ezzel. Fáradt, agyonhajszolt, alulfizetett, jövőkép nélküli orvosok, ápolók tekintetében tükröződik vissza mindaz, amit a fehér köpenyeknek, a fertőtlenítő szerek illatának kellene elfednie, érzékelhetetlenné tennie. (A könyvtárban - ahová a közeli klinikán dolgozó nővérek gyakran battyognak fel munka után, könyvet cserélni, egy videót hazavinni, az interneten egy órán át zavartalanul böngészni - kis hibahatárral meg lehet mondani ki az egészségügyis, és ki nem: mérhetetlen, kipihenhetetlen fáradság sugárzik róluk, apátia és rosszkedv övezi őket.) Egyre kevesebben – egyre nagyobb teher alatt - élnek hivatásuknak, végzik azt a munkát idehaza, amihez mások bizony nem értenek, amit nem lehet közmunkában bárkivel elvégeztetni. Az utánpótlást jelentő rezidensek fele kívánkozik külföldre. A még itthon munkát vállalok közül közel ezren tették letétbe felmondásukat az év végéig. Az egészségügyi kormányzatnak nincs jobb ötlete (forrása?), mint öt évre szóló, havi 100 ezres ösztöndíjjakkal marasztalni a szakorvosjelölteket, miközben nyugaton háromszoros fizetés, világlátás, társadalmi megbecsülés várja őket. Persze, hogy az ötlet, mondhatni nem vált be, a röghöz kötést jelentő ösztöndíjkeret alig tíz százalékára jelentkeztek eddig, a meghosszabbított határidő smafu. Látva az érdektelenséget, érthetetlen miért hiszik azt a minisztérium bugyraiban, hogy ugyanezzel a módszerrel a kiöregedő háziorvosi rendszert fent lehet tartani? De mit várjon az ember egy olyan országban, ahol a halál okát bemondásra elfogadják, de ezért sem képesek az állami szervek fizetni?