Vélemény: Nyaralás, pihenés, feltöltődés

Nekünk a Balaton a tengerünk, nem kell nekünk sem Adria, sem Görög- vagy Spanyolország, mondogattuk anno, a 80-as évek végéig. Azután hirtelen ránk borult a fene nagy demokrácia, vele együtt a világútlevél, és akkor gyorsan változott a nyaraláshoz való hozzáállásunk is.

Május elején olvastam azt a nyaralási „kedvről” szóló nemzetközi körkérdést, amely az Európai Unió tagországaiban készült és az idei utazási, üdülési kilátásokkal foglalkozik. A válaszokból egyértelműen kitűnik, hogy a gazdasági válság még mindig hatással van az emberek utazási lehetőségeire, az évi pihenő helyének megválasztására, csakúgy, mint a nyaralás időtartamának tervezésére is. Hogy mindezt miért most veszem elő? Azért, mert az európai sajtó, beleértve hazánkat is, már most kezdi boncolgatni az elmúlt két hónap idegenforgalmi eredményeit, benne azt is, hogy melyik nemzet mennyit és hova utazott. Érdekes megállapításokkal találkozunk ezekben az összesítésekben, annál is inkább, mert egyfelől még nem ért véget a turisztikai idény, másfelől pedig a statisztikák készítői csak a nyaralásnak a „klasszikus formájával”, azaz a tengerparti üdülésekkel foglalkoznak. Ez pedig nyilvánvalóan nem ad, nem is adhat, teljes képet arról, hogy az európaiak miként töltötték vagy töltik jelenleg is évi pihenőjüket. Mindenesetre néhány figyelmet keltő adatra már most felfigyelhetünk, olyanokra, amelyek valószínűleg az idény végén sem változnak. Jelesül azokra, melyek arra vonatkoznak, hogy egyes országokban mennyien nyaraltak, s közülük is mennyien külföldön és otthon. A turisztikai szakemberek becslései alapján idén kevesebben nyaralnak külföldön. Ez elsősorban a tengerparti üdülésekre vonatkozik. Természetesen ezen belül is vannak kivételek. Például Horvátország. Az adriai tengerpartot idén jóval többen keresték fel, mint a korábbi években. Hogy ez minek köszönhető nyilván későbbi elemzések tárgyát képezi. Az már a mostani összegezésből kiderült, hogy idén az EU-országok lakosságának több mint 40 százaléka otthon pihent, nem utazott el sehova, még a határon belül sem. Mi ennél a mutatónál sokkal gyöngébben teljesítettünk: a lakosság 65 százaléka maradt otthon. Nálunk csak a bolgárok rendelkeznek rosszabb arányszámmal, ott a lakosság 70 százaléka nem hagyta el az ország határát a nyaralás, üdülés kedvéért. A legtöbbet egyébként a svédek, a hollandok és a belgák utaztak, nem nehéz rájönni, hogy miért: anyagilag sokkal jobban állnak, mint az uniós országok legtöbbje. Nekünk a Balaton a tengerünk, nem kell nekünk sem Adria, sem Görög- vagy Spanyolország, mondogattuk anno, a 80-as évek végéig. Azután hirtelen ránk borult a fene nagy demokrácia, vele együtt a világútlevél, és akkor gyorsan változott a nyaraláshoz való hozzáállásunk is. Bizony, aki a kilencvenes évek elején nem volt még „Görögben, Spanyolban vagy Olaszban”, az nem is számított világlátott embernek…Persze azt is tudjuk, hogy a magyar átlagturista úgy gurult át az akkor még létező határokon, hogy a csomagtartó tele volt krumplival, tojással, májkonzervekkel, csípős kolbász-féleségekkel, hogy a kempingben ne kelljen majd költeni csak a kenyérre, tejre. Nos, később az ilyen típusú utak jobbára megszűntek, többé-kevésbé már az olcsóbb szálláshelyek félpanziós ellátását választották honfitársaink az egyhetes nyaralás idejére. Az átlagon felüli kategóriába sorolható magyar utazó viszont nem is látogatott a fentebb említett országokba, hanem a távol-keleti, az afrikai, a dél-ázsiai mondén üdülőhelyeket vagy a luxushajón való körutazásokat választotta. Ez természetesen mindenkinek a magánügye, meg pénztárcája telítettségének a függvénye. Jó 10-15 évvel ezelőtt vált divatossá a feltöltődés fogalma. E kifejezést természetszerűleg az utazási irodák használták előszeretettel ügyfeleik megnyerése érdekében, később az emberek egymás között is úgy beszéltek a nyaralásról, hogy: No, hol voltatok feltöltődni? A kissé talán bizarr kifejezést azonban nem szabad megmosolyogni, hiszen igazi tartalma valóban sokat mondó. Ha valaki kellemes környezetben, minden féle utazási és egyéb viszontagságok nélkül tölt el egy hetet vagy 10 napot, lett légyen az tenger- vagy tópart, esetleg a hegyvidék nyugalmat árasztó környezete, az valóban feltöltődik. A testi-lelki regenerálódás pedig mindnyájunkra ráfér, kiváltképpen ebben a hektikus világban, a gondokkal, problémákkal erősen terhelt mindennapjainkban. A feltöltődés fogalmával kapcsolatosan számomra csak az az elfogadhatatlan, hogy használóik kizárólag a fenti helyszínek esetében használják. Nagyon ritkán hallani, hogy a Dunántúl szépséges dombvidékeit, vagy a Tiszántúlon a kicsi szatmári falvakat járva valaki így fejezné ki elégedettségét. Pusztán szemérmességből, vagy más okból kifolyólag, azt nehéz kideríteni. Ugyan ez vonatkozik a határon túli magyarság körében tett látogatásainkra, az ott eltöltött napjainkra is. Pedig a trianoni békediktátum által tőlünk elválasztott, több, mint egy évezrede a szülőföldjükön élő magyar testvéreink olyan fogadtatásban részesítenek bennünket, amelyet soha nem feledünk, s velük való együttlét igazi feltöltődést is jelent. Hosszú évek óta járom ezeket a vidékeket, de még soha nem volt rossz tapasztalatom – sem Erdélyben, sem a Kárpátalján, sem a Felvidéken, de a Délvidéken sem. Az erdélyi Méra, Csernakeresztúr, Székelyudvarhely, Toroczkó, Bikfalva, Koltó,Szilágysomlyó, Agyagfalva, a kárpátaljai Bene és Csetfalva, a délvidéki Topolya, Bajsa és Szabadka, a felvidéki Somorja, de a szlovéniai Lendva vendéglátói is nagy szeretettel fogadtak. Nemcsak engem, hanem családom és barátaim minden tagját. A mosolyuk nem műmosoly, az ölelésük nem teátrális, a búcsúzkodásnál kibuggyanó könnyeik igazak. Jó, jó, kérdik most a fanyalgók, s ebben mi a rendkívüli? Ezt leírni nem lehet, megtapasztalni, igen. Amikor néhány nappal ezelőtt agyagfalvi székely magyar vendéglátóink a falu bejárata előtt néhány száz méterre az 1848-as székely nemzetgyűlés tiszteletére avatott emlékmű előtt vártak bennünket népviseletben, rövid köszöntővel, énekkel, szavalatokkal, kaláccsal és pálinkával – azok, akik még nem jártak Erdélyben, egyszerűen nem hitték el, hogy ilyen is létezik. Hogy így is lehet fogadni a messziről jött honfitársakat, s úgy kezdeni a több napos együttlétet, hogy közösen eléneklik nemzeti imánkat, a Himnuszt. S az ottlét alatt arra is rájön az anyaországi vendég, hogy ő itt nem vendég, hanem családtag. Merthogy úgy bánnak vele, úgy fogadják be otthonaikba. S amikor befejeződik a látogatás, akkor az is megfogalmazódik benne, hogy gazdagabbá vált, olyan autentikus lelki-szellemi, tiszta érzések ötvözetének gazdag állományát tudhatja magáénak, amit semmilyen ötcsillagos, mondén nyaralóban nem kaphatna meg. Tudom, egyesekben most megfogalmazódik: a jegyzetíró (már megint) nemzeti húrokat penget, nosztalgiázik, magyarkodik. A valóság pedig az, hogy úgy érzi, (már megint) megtalálta a feltöltődés igazi, tiszta forrását…