Vélemény: Vajúdás

Ki állítja, hogy nem lehetnek más megoldások, mint a tisztán konzervatívak, vagy liberálisak? Vagy hogy attól, hogy egy gazdaságpolitikában vannak szociális elemek, megfontolások, attól az mindjárt szocialista lenne? Gyurcsány Ferenc jóléti rendszerváltása ugyan mennyire volt jóléti, demokratikus elkötelezettsége a „demokratikus szocializmus”, vagy a kapitalizmus talján nyugszik?

Azt olvasom egyik - köztudottan liberális – ismerősöm Facebook üzenetében, hogy „már a jobboldali konzervatív Le Monde is tekintélyelvű állam kiépítésével bírálja Orbán Viktort”! De (a közösségi háló már csak ilyen, ez lenne egyik leglényegesebb célja) a hölgy egy általam nem ismert ismerőse máris kiegészítőleg, helyesbítve tette helyre az alapinformációt, miszerint „a Le Monde az életben nem volt jobboldali, az a Le Figaro :)”. A Hírszerző pedig így kezdi: "A mértékadó liberális újság címlapján közölt vezércikkében felidézte, hogy ..." - azon lehet vitatkozni, hogy a Le Monde mértékadó-e, de hogy nem liberális, "az is tuti", tehát továbbfűzve: se nem jobboldali liberális, se nem jobboldali konzervatív - kommentálta (a beszélgetést) a számomra szintén ismeretlen harmadik közös ismerősük, aki így fejezi be hozzászólását: „ja, és a Le Monde-cikk színvonala ... khmmm ... van itt pár érdekesség: Horthy marsall, holokauszt vs. Trianon...”. Hogy a továbbiakban, hogyan alakult a beszélgetés fonala, nem követtem, de két tanulság mindjárt levonható belőle. Egyrészt jó, hogy ilyen gyorsan helyre lehet tenni pontatlanságokat a közösségi hálózatokon, lám, nem hölgyismerősöm mondott (szántszándékkal) butaságot, hanem az általa hivatkozott cikk szerzője, másrészt mindebből az is látható mennyire keverjük az általunk beskatulyázásra szolgáló fogalmakat úgy általában. (Zárójelben, még az is idefér, hogy látszik a magyar társadalom szókimondó, mély megosztottsága, amely az ismerősök közötti politikai nézetek különbözőségében is messzemenően megmutatkozik!) Az ellenzék gyakran igyekszik olyasmit a kormány nyakába varrni, ami arra nehezen húzható: például, hogy Orbánék kádáristák lennének, vagy, hogy Matolcsyék neoliberális gazdaságpolitikát képviselnek jobboldali-konzervatív létükre. Elég zagyvaság ezt hallgatni is, hát még értelmezni! Sokkal egyszerűbb lenne azt mondani – és közelebb állna az igazsághoz -, hogy harmadikutasok… Harmadikutasok, mert hogy kapitalizmus sem csak kétféle van (jó és rossz, sikeres vagy sikertelen, esetleg jóléti, illetve nem jóléti), mint ahogy a máig élő (van ahol, virágzó, s van ahol halódó) szocializmus sem kétfajta csupán. Mindent lehet másként is csinálni, mint az megszokott, a kérdés csupán az, hogy a járt utat érdemes-e elhagyni a járatlanért. Az ilyen csőd közeli gazdasági helyzetben lavírozó demokráciák esetében pedig szinte minden üdvös (és megengedett) lehet (csak az eredmény, ez esetben a talpon maradás számít). Magyarország a szocialista liberális kormányzása alatt a más demokráciákban is megszokott eszközökkel - növekvő adózással, a társadalmat még úgy ahogy eltartani képes középosztály kizsigerelésével - próbálkozott sikertelenül (mint mások is Európa-szerte). Méghogy nem lehet letérni az útról, ha az láthatólag egy szakadék felé vezet! Ki mondja ezt? Ki állítja, hogy nem lehetnek más megoldások, mint a tisztán konzervatívak, vagy liberálisak? Vagy hogy attól, hogy egy gazdaságpolitikában vannak szociális elemek, megfontolások, attól az mindjárt szocialista lenne? Gyurcsány Ferenc jóléti rendszerváltása ugyan mennyire volt jóléti, demokratikus elkötelezettsége a „demokratikus szocializmus”, vagy a kapitalizmus talján nyugszik? (Igen tudom, tudjuk, van „nem demokratikus kapitalizmus” is!) Mégis látszik, a skatulyázás nehezen működik! Tetszik, nem tetszik, válság van, ami ugyan nem ír mindent felül, de látszik a világ nem működhet tovább úgy, mint eddig, alternatív megoldásokra van szükség, ami ugyanakkor nem lehet szinonimája a kapkodásnak, az állandó rögtönzésnek, a koncepciónélküliségnek. „Jókora adag kritikával lehet illetni Matolcsyékat, mi is megtettük többször, de hogy neolibek vagy neokonok lennének, esetleg kádáriak vagy szocialisták, azzal szerintem nem. Hagyjuk ezt a címkézést, érdemesebb a konkrétumokról vitatkozni” - teszi helyre a dolgokat a

„Konzervatórium”

szerzője joggal. Visszatérve a Le Monde írására: tény hogy a magyar kormány elindult egy olyan irányba, melyet tág mozgásteret adó választási győzelme birtokában más európai demokráciák is örömest választanának, ha módjuk lenne rá. De ne feledjük, itt a nép azért döntött így, adott ilyen mérvű felhatalmazást a kormányzásra, mert ennyire, már rég érezte becsapva magát. Az is látnivaló, hogy egészen más lokális problémákra más és más válaszok kínálkoznak, bizonyos kérdésekre nem adható globális válasz, ahogy a világban Európának megvan a maga baja, úgy Európán megvan a magáé Magyarországnak is és fordítva. A harmadikutasság nem tartozik az eredendő bűnök közé, rövid- és középtávon hathatós megoldásokat kínálhat, míg ismét megtaláljuk a saját helyünket, a stabilitását kereső világban. A kormány mondhatni „áldott” állapotban van, ahogy azt a várandós asszonyra értjük, de többnyire terhesnek mondjuk. Ezt a „magyar helyzetet” valakinek ki kell hordania, abortálnunk már nem lehet (ez talán fel sem merült), s bármi lesz is a „gyerek” neve, a miénk lesz. Mint ahogy a felelősség is: nem elég megszülni, a „születendőt” fel is kell nevelni… Most, amikor a vajúdásnál tartunk, már látszik ebből bizony otthonszülés lesz, bizonyos keretek között. (A törvények biztosítottnak látszanak.) Persze a bábák választhatják a „kórházi” világrahozatalt is, az ott biztosított intézményi háttérrel. No de belegondoltunk-e a „kór-ház” jelentésébe, és egyesek ettől – nem ritkán okkal való – viszolygásába, és a lehetséges komplikációk lehetőségébe?