Vélemény: Nemzeti öntudattal gyilkolt

Hosszú út vezetett idáig. Nem kimondottan a Breivik-féle mészárlásra gondolok, hanem arra a sorozatos „átverésre”, amelyet a naiv skandináv demokráciák az elmúlt évtizedek során megtapasztaltak.

Ha másban nem is, de abban bizonyára egyetért velem a kedves Olvasó, hogy nehéz megfelelő jelzőt/jelzőket találni Anders Behring Breivik norvég fiatalember tettének a jellemzésére. Merthogy ilyen brutális, szörnyű és állati cselekedetet épelméjű ember nem követ el. Ezeket a megállapításokat látom a leggyakrabban viszont az újságokból, hallom a rádióban, a televízióban. A múlt pénteki oslói robbantás a kormányhivatalnál és az utoya-szigeti mészárlás - a legújabb norvégiai híradások szerint – 76 áldozatot követelt. Ártatlan emberek életét oltotta ki a saját készítésű robbanószer, illetve az ifjúsági táborban használt lövedékek. Ez utóbbiak, a dumdum lövedékek olyanok, amelyek apró darabkái az ember testében robbannak fel, külön roncsolást (és szörnyű fájdalmat) okozva az áldozatnak. A döbbenet után jelentkezett a legyilkolt, zömmel fiatal emberek iránt érzett részvét és fájdalom, majd a kétségbeesés, ami a korábban soha nem tapasztalt szörnyű esemény miatt jelentkezett. S ebben a norvég társadalom nem volt és nincs is egyedül. Jószerével a csaknem 10 évvel ezelőtti, a 2001. szeptember 11-i washingtoni és New York-i terrortámadásokhoz lehet hasonlítani a július 22-én Norvégiában történt mészárlást. Volumenében jóval kisebb, társadalmi hatását illetően viszont csaknem akkora bűncselekményről van szó, még akkor is, ha azt egy világszerte ismert (vagy éppen akkor megismert) terrorszervezet követte el, míg a mostanit egy elmezavarodott „tiszta norvég öntudatú”, ahogyan magát nevezte az első kihallgatás alkalmával. S talán éppen emiatt jogos a fentebb említett kétségbeesés, hiszen ha egy ember – az eddigi ismereteink szerint teljesen egyedül – képes volt ekkora emberáldozatot követelő merényletet elkövetni, méghozzá saját vérei, saját hazája és szülővárosa ellen, akkor hol a garancia arra, hogy másutt, más környezetben nem akad egy hasonló, agyában ködös, apokaliptikus gondolatokat érlelő, embernek alig nevezhető egyed? Ma is élénken él az emlékezetemben az a kép, amikor egyik nyáron Oslóban járva a Norvég Storting (Parlament) és a királyi palota közötti parkban fiatalokat láttam napozni, kisgyermekeket labdát kergetni, idős embereket a nemzetközi hírű Vigeland szoborparkban üldögélni, társalogni. A vidéki kisváros benyomását keltő főváros a rend, a nyugalom, a béke oázisának hatott az Európa más részein tapasztalt nyüzsgés, rohanás és zaj teremtette miliőhöz képest. Jó húsz évvel ezelőtti képek ezek, amikor ösztöndíjasként ugyan Svédországban éltem, de sokat utaztam a környező országokban, így Norvégiában is. Az akkori időkben éppen ez az ország volt a legdrágább, persze, elsősorban a keleti országokból érkező turisták számára, ám az a temérdek látnivaló, a természeti szépségek csábítása, a sziklás partokon kanyargó kiváló minőségű autóutak és a barátságos norvég vendéglátás gyakran még a zseblázas állapotot is feledtette az odalátogatóval. Ma is előttem van az a jelenet, amikor a már említett királyi palota parkjában futballozó kisfiú labdája messze elszállt és a bejárat előtt álló díszőrség egyik tagja ívelte vissza a srácnak a színes gömböt… Nos, ez az idillikus állapot megszűnt. Lehet, hogy az utóbbi időben már nem is volt olyan szabad a bejárás a parkba, de a jövőben szinte biztos, hogy a díszőrség – ilyen formában – nem rúg labdába. Sőt, azt is feltételezem, hogy fegyveresek cirkálnak majd a palota, a parlament, a miniszterelnökség és a fontosabb középületek körül. Hosszú út vezetett idáig. Nem kimondottan a Breivik-féle mészárlásra gondolok, hanem arra a sorozatos „átverésre”, amelyet a naiv skandináv demokráciák az elmúlt évtizedek során megtapasztaltak. Számtalanszor történt meg ezekben az országokban, hogy a bevándorlók alaposan kihasználták őket, alig kapták meg a letelepedési engedélyről szóló papírjaikat, máris felvették a magas otthonteremtési támogatást, és.. és néhány hónap múlva odébb álltak! Valamelyik szomszédos államban kezdték újra az „otthonteremtést”. A norvég, a svéd, a dán, a finn, az izlandi emberek viszont nem ismerték az ilyen mentalitást, a megélhetési bűnözést, ezért is bíztak mindenkiben, aki hozzájuk jött segítségért. Szinte bemondásra elhitték, hogy bármelyik menekült politikai üldözött is egyben, s máris folyósították számára az „emberi jogainak” megfelelő segélyt. Azután lassan rájöttek, hogy a magukat politikai üldözötteknek nevező külföldiek között sok a csirkefogó, a tolvaj és a bűnözésre hajlamos ember, akkor kezdték szabályozni a bevándorlást: meghatározták a befogadási kvótát, alaposabban utána néztek a politikai menedékjogért folyamodók előéletének. (Így derült ki több száz koszovói albánról, hogy ugyan börtön fenyegeti őket hazájukban, de nem politikai nézeteikért, hanem tyúk- és biciklilopásért, betörésekért, zsebmetszésért…) Svédország eszmélt először, amikor meggyilkolták Olof Palme miniszterelnököt, később az ország külügyminiszter asszonyát. Az első esetben nem bizonyított a szerb elkövető, a második esetben viszont igen. Azóta szigorúbban ellenőrzik és vigyázzák a politikusokat, az ország vezetőit. S most itt van az oslói tömeggyilkosság. Sokkoló bűntény nemcsak a jó szándékú norvég emberek számára, hanem minden józan, tiszta érzésű, az ilyen magatartást elutasító ember számára is. Anders Behring Breivik tette egyedülálló, mind indítékait, mind kivitelezését illetően. A bestiális cselekmény elkövetését – egyelőre legalábbis úgy tűnik – egyedül tervelte ki és ő maga hajtotta végre. Sajnos, mindkettő eredményes volt. A világsajtó most boncolgatja: milyen ideológia befolyásolta őt e tervek meghozatalában, voltak-e segítői, szoros külföldi kapcsolatai, mit jelentett számára a szabadkőművesség, amely iránt érdeklődött, miért gyűlölte a bevándorlókat, s ha már ellenük volt kifogása, miért gyilkolta halomra fiatal norvég polgártársait? Megannyi kérdés, amelyekre vagy kapunk választ, vagy nem. A minap óriási rokonszenv-felvonulást tartottak Oslóban a vétlen áldozatok emléke előtt tisztelegve. Mindenkinél volt egy szál virág, azt magasba emelték, a szeretetért és a békéért kiáltottak, ígéretet tettek, hogy ők ezt hirdetik szerte a világon. Ezzel nincsenek egyedül. Csak úgy tűnik – egyelőre kevesen…