Vélemény: Kína kínos barátsága

Egyszer csak megjelenik a kínai miniszterelnök, és Orbán Viktorral bejelentik, hogyan lesz tovább itt, Közép-Európa e szegletében? Hogy Kína megmenti a kapitalistákat?

Ami sok, az sok, márpedig Kínában sokan laknak. Mivel ekkora, régi kultúrájú ország, sőt feltörekvőben lévő filmiparának köszönhetően, egyre többször találkozni vele a tévében, nem hiszem, hogy Magyarországon valaki ne tudná, hol is keresse a térképen. De vajon ezen a világtérképen a kínaiak hol helyeznek el minket? Hallottak-e Magyarországról? Nyilván csak annyian, ahányan idehaza mondjuk Beninről, azt meg, hogy a vaktérképen hol is kellene elhelyezni, még kevesebben tudják. Persze, van nekünk ez a miniszterelnökünk emlegette 60, azaz hatvanéves barátságunk… Miért pont hatvan, hogyan számolta ezt ki, nem tudom. Hatvan év Kínából, egy több ezer éves – különösen viharos múltú – kultúrából nézve nem sok. Épp annyira elég, hogy megismerjék (felismerjék?) az újkori világpolitikában betöltött szerepünket. Itt is megpróbálkoztak a szocializmussal, de annak totális csődje visszahajszolt bennünket a szabad népek táborába, a kapitalizmusba, melytől olyannyira elszoktunk, hogy nem is értjük néha, miért jobb az, mint a még mindig létező szocializmus, nem kubai modellje. Hogyan lehet az, hogy egyik napról a másikra egyszer csak megjelenik a kínai miniszterelnök, és Orbán Viktorral bejelentik, hogyan lesz tovább itt Közép-Európa e szegletében? Hogy Kína megmenti a kapitalistákat? Abszurdisztánban – ahogy az internetes sajtóban gyakran nevezik, nem ok nélkül, hazánkat – ez is lehetséges? No, majd meglátjuk! Adja Isten, a Buddha vagy a párt központi bizottsága – mondhatnánk –, hogy a kínaiak pénze valóban segítsen rajtunk! Mert elkél a segítség, munkahelyekre, beruházásra, fellendülésre van itt szükség… De azért tudjuk, mindennek ára van, az IMF-hitelekről legalább sejtjük, mit várnának cserébe. Azt, amit immáron nem vagyunk hajlandóak nekik odaadni. Kína vajon mit is kér, hogy így két kézzel osztogat? Azt már hallottuk, mit hoznak, bár legyünk őszinték, nagyon nagy vonalakban értesültünk erről: a húsosfazéknál máris nagy a tolakodás! Mindennél fontosabb kérdés: a kétségtelenül kapóra jött (vagy szívós diplomáciai háttérmunkával hozott) hitel és befektetési szándék kinek mire lesz elég? Az az igazság, hogy a magyar társadalmat meglepetésszerűen érte a két „kis-nagy” ember kézfogója. Egy Fidesz-szavazó néhány éve még el sem tudta volna képzelni, hogy a szemkilövetőknél százszor, ezerszer nagyobb gazemberséget képviselő kínai kormány szalonképes lehet Budapesten! Embereket harckocsikkal széttapostatni… Ugyanakkor tény, hogy nemzetközi téren a kínai-magyar megállapodások az uniós elnökség leadásának pillanataira időzítve váratlanul hatottak, e húzásra kevesen számítottak, biztos több helyütt ki is verték a biztosítékot, mert, ahogy mondani szokás, „a pénz beszél, a kutya ugat”! Az megint más kérdés, mennyire tekintenek ránk Európán belül kiszámítható partnerként. Persze erről meg azt lehet mondani, hogy inkább mondjanak a hátunk mögött, amit akarnak, de talpon kell maradni: Kína meg partnerünk lehet ebben… De mégis!

„Rendszerváltó pártként a Fidesz morális kötelességének érzi, hogy felemelje a szavát és tiltakozzon, amikor egy kommunista rezsim brutális eszközökkel lép fel saját állampolgárainak szabad akaratával szemben”

– állt még néhány éve a frakció közleményében. Ma meg sunyi módon pont aznap hívják be a hazánkban élő tibetieket rendészeti ellenőrzésre, amikor a kínai kormányfőnek mutathatnák fel az általuk megszállt ország zászlaját Pesten? Nem is zavarták meg a rendezvényeket tibetiek, a szolgálatok éberek voltak… A tárgyalások után bejelentett hitel, esetleges állampapír-vásárlás, a két ország közötti kapcsolat szorosabbra fonása, vagyis az Orbán Viktor által meghirdetett kínai-magyar stratégiai szövetség egészen biztosan komoly külpolitikai eredmény. Az is bizonyos, hogy nem Kína menti meg a magyar gazdaságot, de látható, nem adtuk fel a válsággal való küzdelmet, nem lépünk Görögország útjára. Cserébe talán kicsit alább adtuk a méltóságunkat, mint kellett volna, a kínai látogatásra egy héttel szobrot kapott (a Szovjetuniót bedöntő) Ronald Reagan legalább is biztosan ezt gondolná, ha élne. De a szobrok nem beszélnek.