Vélemény: Írott malaszt

Az előttem sétálók közül egyre többen hajolnak bele az útjukba eső kukákba, hátha tartogat még számukra valamit az élet mára. Hogy holnap mi lesz? Nem kérdezik, nem gondolkodnak ilyen távlatokban.

Szeretek sétálni. Sétálás közben az ember sok mindent lát, sok mindenkivel találkozik, sok mindent észrevesz. Már egy ideje feltűnt – de nem tudatosult bennem – hogy hónapról-hónapra egyre több a hajléktalan a városban. Többnyire vannak kialakult útvonalaim, ezeket szoktam váltogatni, attól függően hová s milyen sietősen megyek. Bármerre járjak is azonban, ezek a hajléktalan emberek egyre inkább az utamba esnek (vagy én esek az ő útjukba). Megfigyelhettem, ők egy-egy saját útvonalterv alapján közlekednek, kukától kukáig, mondhatni percre pontosan, menetrendszerűen járják a várost, vigyázva, hogy ne torlódjanak, ne érjék be egymást, mert időt kell hagyni a szemét gyarapodásához. Persze, mint az élet más területein a modern korban, többségük specializálódott valamire, mindent összeszedő –„polihisztorból” – egyre kevesebb van. Az is látnivaló, hogy a különböző segélyszervezeteknek köszönhetően e hontalanok egyre jobban öltözöttek, ha adnak magukra, személyes higiéniájukra, ránézésre meg nem állapítható társadalmi státuszuk. (Az alsó középosztálytól lefelé már nem a ruha teszi az embert, mert a lecsúszó félben lévők – akik már csak turkálóból képesek ruházkodni – néha topisabbak, mint a fedél nélküliek.) És ha már itt tartunk: leheletnyi különbség van ám tisztára mosott, fertőtlenített, levedlett ruhák és cipők között pénzért, vagy nyersen, egyenesen mindjárt a kukában turkálni… Ott kezdtem mondandómat, hogy egyre több a hajléktalan. Pedig ez csak részben igaz, mert sokuknak van hol laknia, vagy azért, mert még nem dobták ki a lakásából, vagy azért, mert sokan – hasonszőrűek - inkább összeállnak (egymással - és főbérlővé válnak), mintsem hogy menhelyen kelljen lakniuk. Nyáron még csak-csak „elvannak” e rétegek, de télire bizony – a kifizetetlen számlák okán - e gáz és villany nélküli menedékek lakhatatlanná válnak. A segítség, a tolerancia pedig egyre fogy, ahogy nő a bizonytalanság, a lecsúszástól, a hasonló sorsra jutástól való félelem. Pedig normális esetben ennek pont a fordítottjának kellene igaznak lennie: szolidaritást kellene eredményeznie. A helyzet pedig egyre felfoghatatlanabb, és még a tanult ember is alig talál kapaszkodót, ha nem tartozik valamilyen szűkebb vagy tágabb (de) közösséghez, nincs hite, reménye, perspektívája. Az előttem sétálók közül egyre többen hajolnak bele az útjukba eső kukákba, hátha tartogat még számukra valamit az élet mára. Hogy holnap mi lesz? Nem kérdezik, nem gondolkodnak ilyen távlatokban. Az egészben az a tragikus, hogy kimondva, kimondatlanul, nem csak az egyének élnek így: egyre inkább napról napra, hanem a vállalkozások (körbetartozások), az intézmények (kigazdálkodni a hónap végéig), az önkormányzatok (fenntartani a fenntarthatatlant) és az állam. Mintha elfogyott volna az Isten pénze is, melyből egyeseknek soha sem elég. És tényleg (még államközi szinten sem) tudni, mit hoz a holnap: de sok jóban mostanában nem reménykedhetünk. Hétfőn, de legkésőbb kedden kiderül, a világ önkéntes rendőre, az USA bejelenti-e fizetésképtelenségét! S hogy ez milyen hatással lehet a világ amúgy is bukdácsoló gazdaságára nézve, nem firtatom, de sejthetjük. (Ugyanakkor milyen érdekes, hogy egy nagyhatalom szenátusa, mely saját dolgaiban megegyezni, saját problémáival szembenézni a hét végéig képtelen volt, szerdán még Magyarországgal volt elfoglalva!). S hogy Amerika nincs a csúcson, hogy bizonyos emberek és módszerek fölött eljárt az idő, jelzi az is, hogy Soros György is bejelentette visszavonulását. S ha igaz, hogy a baj csőstől jön, beigazolódhat a Kínáról pletykált teóriák egyike-másika. De az nagyon valószínűnek látszik, hogy pártunk és kormányunk nagy barátja (és reménybeli hitelezője) önkormányzatai hasonló cipőben járnak, mint az idehazaiak: nincs már mit pénzzé tenniük, nincs miből hiteleiket törleszteniük, ott is az önkormányzatok csődje fenyeget. S ha ez így van, bizony a kínai gazdaság is bajba kerülhet, a belső államadósság is okozhat olyan világméretű galibát, mint mások külső államadóssága. (E hónapban kerül reflektorfénybe a készülő magyar önkormányzati törvény. Ha figyelembe vesszük, hogy a hitelválság kezelő Orbán-kabinet egy-két ötletét már Európa-szerte megfontolásra érdemesnek ítélték, akár Kína hazánkat érintő kitüntető figyelme is érthetővé válhat – mondanám némi malíciával, ha még lenne min kajánkodni.) Az Amerikai Egyesült Államok két pártja, akár ki is egyezhet abban, kire hárítsák át túlköltekezésük számláját, bár a választások előtt majd egy évvel ez nem tűnik egyszerű mutatványnak. Mondjuk, ha a hatalmon lévő republikánusoknak kétharmada lenne, kevésbé aggódnék, s a tőzsdék indexei sem mutatnának ideges mozgásokat, Kína meg a több mint kétharmadával akár meg is oldja problémáit, igaz kevésbé demokratikusan. Tartok tőle, hogyha ma megkérdeznénk az utca emberét Magyarországon, hogy demokrácia vagy biztonság, az utóbbira szavazna, mert hajléktalanul a demokrácia is csak írott malaszt.