Ki ne emlékezne a 2006-os októberi eseményekre, amikor a forradalom 50. évfordulóját szégyenteljes módon szétverte az akkori hatalom. Félholtra vert emberek, ártatlanul meghurcolt, megalázott utcai járókelők lettek az áldozatai annak a megemlékezésnek, amelyet a rabiga alól felszabadulni kívánó magyar nép vérbefojtott forradalma tiszteletére rendeztek, s amely előtt a világ is fejet hajtott.
Néha egészen furcsa dolgokat tapasztal maga körül az ember: ismerősei, barátai egyik napról a másikra egészen másként emlékeznek történésekre, jeles eseményekre, mint egy-két évvel korábban… Esetünkben, egyszerű, hétköznapi emberek esetében ezt gyakran egy legyintéssel elintézzük, az illető idős korával, netán az elmúlt években átélt megpróbáltatásokkal, családi körülményinek megváltozásával próbáljuk magyarázni. Azután az élet megy tovább, nem tulajdonítunk neki nagyobb jelentőséget. Igen ám, de egészen más a helyzet, ha ezt olyan embereknél tapasztaljuk, akik a hétköznapinál jóval nagyobb formátumú, felelősségteljes, gyakran mások életét is befolyásoló dolgokról kezdenek - enyhén szólva - furcsán vélekedni. Jelesül egyáltalán vagy rosszul emlékezni. Mindez akkor merült fel bennem, amikor a napokban megláttam a hágai bíróságon Ratko Mladics szerb háborús bűnöst, amint ott áll a bírái előtt, kicsit bőre szabott szürke öltönyében, szánalmas öregemberként, de még mindig erőltetve az egykori bátor katona viselkedését - s nem kíván válaszolni a vádirattal kapcsolatos kérdésekre. Ellenben feltételei vannak. Csakúgy, mint annak idején, amikor bűntársai - Szlobodan Milosevics és Radovan Karadzic - oldalán feszített és diktálta a „béke feltételeit”. Most Mladics parancsnokként mutatkozik be a tisztelt bíróságnak, követeli(!), hogy rendszeresen találkozhasson a családjával, ügyvédeivel, s addig hagyják békén, amíg el nem olvassa az őt terhelő vádiratot. (Honnan tudja, hogy a vádirat egyáltalán mivel terheli őt, ha még nem olvasta?) Úgy próbálja beállítani magát, mint, aki csak nemzete érdekében cselekedett, ebből kiindulva pedig csupa jót tett, s egyáltalán hogy merik őt ide vonszolni, mit keres ő, a parancsnok, egy nemzetközi ítélőszék előtt? Merthogy teljesen ártatlan ember. Az ember azt hinné: totális amnézia. De nem az. A balkáni hóhér nagyon jól tudja, hogy a fentebb említett társaival együtt felelős nemcsak a 8 ezer srebrenicai ártatlan áldozat vérének kiontásáért, hanem a szarajevói eszement és aljas támadásokért, amelyek során szintén ezrek vesztették életüket a kilencvenes évek elején. Meg azokért a becstelen tettekért, amelyeket a nők és a gyermekek ellen követtek el magukat hősnek vélt katonái. Mladics nagyon jól tudja mindezt, de a felejtésre, meg ártatlanságára hivatkozva igyekszik befolyásolni, netán meggyőzni a bírákat és a közvéleményt. Mindeközben nyilván ott van a tudatában lányának korai öngyilkossága is. Ami immáron mindenki számára egyértelmű, hogy azért történt, mert a leány nem tudta elviselni a szörnyű terhet, amelyet az apja tett a vállára népirtó cselekedetei miatt. Ő pedig most betegségével takarózik, sajnáltatja magát, semmire sem emlékszik, népéért, annak boldogulásáért tett minden (gaz)tettet. Ártatlan. Az ártatlanság vélelme ugyan mindenkit megillet, de ebben az esetben tekintsünk el ettől: Ratko Mladic a XX. század végének legnagyobb háborús bűnöse. Szinte ugyanezt lehet mondani a bűnperének tárgyalása közben elhunyt nagyszerb nacionalista Szlobodan Milosevicsről, aki Hágában semmire sem emlékezett, s mindig a népre, az istenadta népre hivatkozott. De a másik főbűnös, az egykoron teljhatalmú boszniai szerb elnök, Radovan Karadzic, Mladics parancsnok legközelebbi népirtó munkatársa is. Ő ugyanezt tette a tárgyalásokon, legalábbis eddig. Most ugyanis változik a helyzet: ha a friss börtöntöltelék katona terhelő vallomást tesz egykori főnökére, akkor kénytelen lesz Karadzic is egy-két olyan dologra emlékezni, amelyeket eddig semmi képen sem tudott visszaidézni… De ne menjünk messzire a „nem emlékszem” szindrómával. Környezetünkben is akad bőven, még ha nem is háborús bűnök elkövetésével hozhatók kapcsolatba. Természetük, alkotó elemeik azonban nagyon hasonlatosak. Ki ne emlékezne a 2006-os októberi eseményekre, amikor a forradalom 50. évfordulóját szégyenteljes módon szétverte az akkori hatalom. Félholtra vert emberek, ártatlanul meghurcolt, megalázott utcai járókelők lettek az áldozatai annak a megemlékezésnek, amelyet a rabiga alól felszabadulni kívánó magyar nép vérbe fojtott forradalma tiszteletére rendeztek, s amely előtt a világ is fejet hajtott. Az atrocitásokra azonban később senki sem emlékezett. Arra sem, hogy valakinek a szemét is kilőtték, sokan maradandó egészségi károsodást szenvedtek. Sem Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök, sem Görgényi Péter volt budapesti rendőr kapitány, de a verésekben, üldözésekben, fogva tartásban résztvevő egyetlen ember sem. Feledékenyek. Tocsik Márta, a kilencvenes évek „munkamániása”, aki sikerdíjként 805 millió forintot inkasszált az államtól, a tárgyaláson nem igazán emlékezett a vele üzletet kötő önkormányzatok képviselőire. Ő csak a munkáját végezte. Alaposan. A sukorói ingatlancserét lebonyolító urak sem emlékeztek igazán a dolgok menetére, főleg a dátumokra, de az ingatlanok értékével sem voltak igazán tisztában. Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon, Veres János, valamint Joav Blum izraeli-magyar állampolgárságú üzletember (ő főleg a lakcímbejegyzésére nem) szintén amnéziában szenvedett a cselekmény, majd a meghallgatás időpontjában. De a csúcs: Hunvald György, Budapest VII. kerületi volt polgármester és Gál György, az ottani önkormányzat gazdasági bizottságának elnöke arra hivatkozott, hogy „a rácsok mögött töltött időszak ingerszegény környezete miatt nem emlékeznek egyes eseményekre és időpontokra”! Persze, ártatlanok ők is, csak a drága belvárosi ingatlanok kerültek olcsó pénzért a csókos haverok kezébe. Hogy miként? Nos, arra nem emlékeznek. Hogy mi lenne a megoldás e bosszantó feledékenység felszámolására? A megelőzés. Jól hangzik, megvalósítása azonban csöppet sem könnyű. Sem itt, sem ott. Amíg egy társadalom nem teremt magának olyan szilárd erkölcsi vázat, keretet, szerkezetet, amely eleve kizárja az ilyen anomáliákat, addig nehéz megakadályozni a fentiekhez hasonló visszásságokat. Legalábbis, véleményem szerint…
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.