Vélemény: Diákkirándulások a határon túlra

A magyarországi diákok határon túli kirándulásai egyébként nem új keletűek. Ha megnézzük a Határtalanul programmal foglalkozó honlapot, azon több mint száz olyan minta-kirándulást számolhatunk össze, amelyeket a honi szakközépiskolák és gimnáziumok tanuló szerveztek az említett országokban lévő magyarok lakta közösségekbe.

Mekkora volt a fanyalgás, a bizalmatlanság, sőt a „lesajnálás”, amikor a közvélemény tudomást szerzett a Határtalanul elnevezésű új diákkirándulási lehetőségről. Amelyre ráadásul a magyar állam ötszáz millió forintot is elkülönített. A szokásos magyar hozzáállás ezúttal sem változott: még azt sem tudták igazán az emberek, hogy mit tartalmaz ez tanulmányi kirándulási lehetőség (lásd: médiatörvény és alkotmány), máris mutatkozott az ellenállás iránta. Merthogy mit is fed a Határtalanul program? Azt a kiváló alkalmat, hogy a magyarországi általános és középiskolás tanulók a szokásos évi kirándulásukat ne az ország különböző vidékeire, hanem a határon túli magyarok lakta településekre szervezzék. Nagyon sok gyerek még soha nem lépte át hazánk határait, a környező országokról, meg az ott élő magyarokról pedig vajmi keveset tud. Most itt a lehetőség, hogy gyermekeink már iskolás korban betekintést szerezzenek a Délvidéken, az Erdélyben, a Kárpátalján és a Felvidéken élő magyar társaik és családjaik életébe, ismeretséget, barátságot kössenek velük, ezáltal pedig egy olyan kapcsolatot hozzanak létre, ami az idők folyamán hozzájárulhat a nemzet lelki újraegyesítésének, egységének megteremtéséhez. Persze a gyanakvás azonmód megjelenik körünkben: milyen lesz „odaát” az ellátás, a szállás, a koszt, tudnak-e ott magyarul (sic!), nem lesznek veszélyben a gyerekek? Hát igen, a négy évtizedes proletár internacionalizmus alaposan kimosta az emberek agyát, minekutána már azt sem tudják igazán, hogy a trianoni békediktátum által elszakított területeken „magyarul beszélő” magyar nemzetiségű emberek élnek, gyakran tisztábban, szebben beszélnek, mint bugyuta, szirupos filmjeinken és valóságshow-kon felnőtt anyaországbeliek. S milyen lehet az a lappangó veszély, amely tanulóinkra vár az erdélyi, kárpátaljai, délvidéki vagy a felvidéki diákszállásokon, panziókban, esetleg a vendéglátó családoknál? Ha rákérdezünk a kétkedőkre, válasz helyett csak hümmögnek: Én se' voltam még, de azt mondják nem tanácsos elengedni a gyereket, mert valami érheti… Hát, igen. Mikor „görögbe, olaszba, spanyolba” vagy az Adriára megyünk, akkor nincs semmi veszély, az maga a megtestesült civilizáció. Ott csak a pénzünket nyúlják le, de alaposan. De az egészen más, az a Nyugat. Igaz, ott is történik egy s más. Mert például élénken él még az emlékezetünkben az a tavaly júliusi szörnyű eset, amikor Philadelphiában a mosonmagyaróvári diákokat szállító városnéző vízibusznak ütközött egy helyi uszály és a szerencsétlenségben egy 16 éves magyar lány és egy 20 éves magyar fiú meghalt, többen megsebesültek. A bocsánatkérés, a gyermekek családjainak esetleges kártérítése (lévén, hogy az USA a törvényesség letéteményese és szilárd erkölcsi példakép a világon is) - eleddig elmaradt! A magyarországi diákok határon túli kirándulásai egyébként nem új keletűek. Ha megnézzük a Határtalanul programmal foglalkozó honlapot, azon több mint száz olyan minta-kirándulást számolhatunk össze, amelyeket a honi szakközépiskolák és gimnáziumok tanuló szerveztek az említett országokban lévő magyarok lakta közösségekbe. Szeged, Budapest, Pápa, Miskolc, Debrecen, Pécs, Veszprém és más városok középiskolásai naplójegyzetekben számolnak be az ott szerzett élményekről, a saját korosztályukhoz tartozó fiatalokkal való találkozásaikról, a kedves vendéglátásról, a természet szépségéről, a barátkozásaikról, meg arról, hogy vissza várják az ottani iskolák diákjait. Tudniillik több tanintézmény is testvériskolai kapcsolatot létesített a határon túl működő iskolákkal. Méghozzá olyanokkal is, amelyekben nem csak magyar nemzetiségű diákok tanulnak, hanem szerbek, románok, ukránok vagy szlovákok. Úgy érzik, írják, hogy ezáltal ismerték meg mit jelent vegyes etnikumú környezetben élni, tanulni, érvényesülni és magyarnak maradni. Ezeket a felismeréseket, tapasztalatokat próbáljuk elvenni, vagy legalábbis akadályozni az örökös fanyalgásunkkal, látens bizalmatlanságunkkal és egy kicsit az anyaországi-polgár fölényességünkkel is. Mert tegyük a kezünket a szívünkre, néha ez is benne van. Hibásan és tévesen. Tudniillik, ha még valahol van a világon olyan hely, ahol bennünket nem a pénzünkért fogadnak szeretettel, hanem azért, mert „otthonról” jövünk, akkor az Kárpátalja, Délvidék, Felvidék és Erdély. E sorok íróját sok jó tapasztalat és kedves emlék fűzi az említett területekhez. De mind közül a legmeghatóbb az a tavalyi eset, amikor az egyik bikafalvi (Erdély) kisboltban sorunkra várva beszélgettünk a helyiekkel és egy 80 körüli néni megszólalt: Engedjétek előre a magyarokat!.. Ez nekünk, az anyaországiaknak szólt. Azoknak, akik annyiszor elengedtük a kezüket, lenéztük a külhoniakat, mert nem „pestiesen” (csak helyesen) beszélnek, s 2004. decemberében hátat fordítottunk nekik! Ők akarnak most előre engedni bennünket a sorban, mert számukra az anyaország még mindig szent, még mindig a nemzet letéteményese, amelyre fel kell nézni. De számtalan ilyen eset éri az embert a kárpátaljai Csetfalvától és Rahótól, a felvidéki Somorján és a délvidéki Topolyán át az erdélyi Torockóig és Őraljaboldogfalváig. Csak el kell oda menni és megtapasztalni őket… A Határtalanul program megalkotóiban is valószínűleg hasonló gondolatok fogalmazódtak meg, amikor létrehozták a hazai iskolák diákjai számára ezt a megragadni és kihasználni való értékes lehetőséget. Most, hogy immáron a határon túli magyar testvéreink számára is lehetővé vált a kettős állampolgárság intézménye, a határok is többé-kevésbé átjárhatók, adott az alkalom egymás közelebbi megismerése is. Mindazonáltal az is elérhető e hasznos program által, hogy a jövőben ne kerüljön sor olyan sajnálatos és szégyenteljes megnyilvánulásokra, amikor a magyarországi magyarok „lerománozzák, leszerbezik, leszlovákozzák vagy leukránozzák” az önhibájukon kívül a határon túlra rekedt nemzettársaikat. Ellenkezőleg: örömet leljenek az egymással való találkozásban, együttlétben. Kezdetnek ez lenne a legfontosabb. Legalábbis, véleményem szerint…