Fel is tehetjük a kérdést: mi lett volna, ha a vármegyéket, a főispáni és alispáni címeket nem törlik el, hanem azok bevett fogalmai lettek volna a szocializmus közigazgatási rendszerének?
A Fidesz-KDNP az alkotmányozás során kifejezetten törekszik a történelmi Magyarországgal való történelmi-szimbolikus kontinuitás megjelenítésére, és ennek jegyében közel került ahhoz, hogy a „vármegye” sokat vitatott terminusát életre keltse. Véleményem szerint a kormányoldal bölcsességet és józanságot tanúsított, amikor levette a napirendről a kérdést, mert az – jól látták – olaj lett volna új alkotmánnyal szembeni érzelmi és ideológiai ellenállás tüzére. Magam azonban egyáltalán nem gondolom, hogy a „vármegye” kifejezése brutális szakítás lenne a modernséggel, haladással meg miegyebekkel, vagy – pláne – visszatérés lenne valamifajta „feudalizmushoz”, de be kell látni, hogy a magyar társadalomban az elmúlt bő fél évszázadban olyan tudati változások mentek végbe, hogy egy ilyen „antifeudális” érvelésnek még mindig komoly táptalaja lehet. Az új alkotmánnyal szembeni ellenzéki propagandában a „vármegye” mellett a Szent Korona és a „történeti magyar alkotmány” is „feudális” valamiként szokott megjelenni, ami véleményem szerint bizonyítéka az öncélú és erőltetett értelmezéseknek. A „vármegye” sorsa talán már az Antall-kormány idején elbukott, amikor a „vármegye” mellett szóba került a „főispán” visszaállítása is, amit az akkori ellenzék (az akkori Fidesz is) az anakronisztikus „úri” világ restaurációs kísérletének fogott fel. Az értelmezés önkényességét abban látom, hogy mind a vármegyék, mind a vármegyék élén álló alispánok léteztek a második világháború és a tényleg „úri” Horthy-rendszer bukása után, de még a köztársaság kikiáltását követően is. A mai, főleg ellenzéki fül számára bizonyára hihetetlenül hangzik, de voltak kommunista alispánok is a vármegyékben. Tömpe István, aki a Kádár-rendszerben egyebek mellett belügyminiszter-helyettes és a Központi Bizottság tagja is volt, 1946 és 1948 között Somogy vármegye alispánjaként ténykedett. 1948-ban ebben a minőségében vett részt József Attila balatonszárszói szobrának avatásán, melyről a korabeli filmhíradó az alábbi szöveggel tudósított: „A vonatkerekek itt hurcolták a halálba a munkásosztály világviszonylatban is egyik legnagyobb költőjét. Ortutay Gyula kultuszminiszter avatta fel a barátai és tisztelői által emelt emlékművet, amelyet a vármegye nevében Tömpe István alispán vett át. József Attila életét és művészetét a proletár harcának és igazságának szentelte. A hatalmas emlékmű örökké hirdeti eszméinek diadalát”. Azt szokták mondani, hogy a „mi lett volna, ha...?” kérdése történelmietlen, de szerintem ez csak megszorításokkal igaz. Fel is tehetjük a kérdést: mi lett volna, ha a vármegyéket, a főispáni és alispáni címeket nem törlik el, hanem azok bevett fogalmai lettek volna a szocializmus közigazgatási rendszerének? A kérdés azért sem történelmietlen, mert például az „Országgyűlés” intézménye és elnevezése megmaradt, holott az Országgyűlés „eredetileg” ugye ugyanolyan rendi (a mai radikálisan ellenzéki értelmezés szerint „feudális”) intézmény volt, mint a vármegye. És az Országgyűlésről ráadásul még az is elmondható, hogy uralmi eszköze volt a népnyúzó és úri Horthy-fasizmusnak. De nem állunk jobban a Parlament fogalmával sem: a fogalom maga a kora középkori angol „parliamentum” intézményéből ered, ami évszázadokon át nem a demokratikus népképviselet, hanem – radikális ellenzéki logika szerint - inkább a feudális osztályelnyomás szerve volt. Kéretik hát az Országgyűlés átnevezése, mondjuk képviselőházzá. De ha ezt a progresszív nyelvpolitikai fordulatot megtesszük, ne hagyjuk ki a „nemzet” fogalmát sem, melynek az a főbenjáró bűne, hogy kapcsolatban áll a nemzetség fogalmával és – így – a vérségi leszármazás elvével, amit a „politikai nemzet” fogalma mit sem változtat, s mivel a „nemz” szóhoz is kapcsolódik, radikális feministák a megmondhatói, hogy a maszkulin imperializmus szimbolikus kifejeződése is. Végül pedig ha nagyon akarjuk, a „megye” szavunkkal is le kell számolnunk. Ama szörnyűség miatt, hogy – ugye - a „feudális” vármegye fogalmából ered, és ennek tudata a harmadik magyar köztársaság polgáraira iszonyú súllyal nehezedik. Mondanám, hogy trendi angolszász elvezéssel váltsuk fel, s lehetne például „county” (Csongrád County), de az meg a grófot jelentő „count” szóból származik, és szó szerint „grófságot” jelent, ami meg – s ezt Ady Endre feudális osztályelnyomásról szó Grófi szérűn című verse is igazolja – elfogadhatatlan megoldás lenne. A slusszpoén az, hogy a „count” gyökere a francia „comté”, ami meg szőrén-szálán rokon a latin „cimitatus”-sal, ami meg a történelmi magyar „vármegye” megfelelője. Feudalizmus ide vagy oda, elmondható, hogy azokban az angolszász országokban, ahol bevett a „county” elnevezés használata, a történelmi-etimológiai előzmények alapján tulajdonképpen „vármegyék” vannak. Egyszerűen azért, mert ezekben az országokban nem volt kommunista hatalomátvétel, és a nép fejében nem ültették el, hogy a „county” a feudális elnyomás és uralom szörnyű emlékeit idézi fel.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.