Vélemény: Washington pedig csak szemlélődik…

...ez a stratégiailag fontos térség érdekövezete a befolyással bíró hatalmaknak. Elsősorban Amerikának. Miután Egyiptom „elesett”, illetve a jó öreg Mubarak távozása után senki sem tudja megmondani, hogy igazán ki az úr a házban, a jenkik most gondban vannak...

Ilyenkor szokták mondani: Már nem babra megy a játék! Ami eddig Líbiában történt és ami ezekben a napokban zajlik, annak jóval nagyobb hatása lesz az arab világon belüli jövőbeni viszonyokra, mint eddig bármilyen politikai változásnak a térségben. Amikor Tunéziában a tüntetők megdöntötték Ben Ali hatalmát, majd Egyiptomban is elűzték Hoszni Mubarakot, akkor már sejteni lehetett, hogy ezzel nem ért véget a hasonló történések sora az arab világban. De akkor még mindenki, bizonyos értelemben joggal gondolt arra, hogy az 1969 óta szuverén uralkodóként (pontosabban: diktátorként) jegyzett líbiai Mohamed el Kadhafi nem fog megbukni, az ország szilárd gazdasági alapjai pedig biztosítják számára a túlélést egy egyiptomihoz hasonló tüntetéshullám esetén is. Nem beszélve arról, hogy a korábbi időszakban is voltak zavargások ebben az országban, elsősorban Líbia második legnagyobb, úgynevezett „ellenzéki” városában, Bengáziban. Igaz, ezt a médiából eddig ritkán tudtuk meg, s az ezredes is gyorsan túltette magát az eseményeken, erős kézzel intézte az ügyeket, a szervezőket börtönbe zárta, a főkolomposokat pedig nemes egyszerűséggel kivégeztette… Most más a helyzet. Kadhafi ezredes még nem mondott le, sőt televíziós beszédében azt is kijelentette, hogy „inkább mártírként hal meg, de nem hagyja el hazáját”, a jelenlegi szituációban már nem ő osztja a kártyákat. S ezt valószínűleg a diktátor is tudja, érzi. Néhány nagyobb líbiai város már a tüntetők kezén van, a kormány belügyminisztere átállt a demonstrálók oldalára, a hadsereg teljesen passzív, nem avatkozik az események menetének irányításába. Hogy mégis több száz halottról tesznek említést a zavargásokról tudósító hírügynökségek? Ennek csupán az a magyarázata, hogy Kadhafinak úgynevezett személyi gárdája, azaz jól felfegyverzett testőrsége volt és van még mindig, ők lőttek a tömegbe, a polgári lakosság körében szedett áldozatok is ennek az alakulatoknak a fellépésével kapcsolható egybe. Ugyanakkor egyre többet hangoztatják a tüntetők is, hogy a líbiai diktátor külföldi zsoldosokat szerződtet, azok lőnek a tömegre. A biztonságpolitikai szakértők szerint a képlet azért is bonyolult, mert a válsághelyzetben több líbiai törzs is igyekszik megszilárdítani pozícióit, arra számítva, hogy Kadhafi előbb vagy utóbb történő távozása esetén, megfelelő helyen és erővel tudjon beleszólni az ország majdani irányításába. (Köztudott például, hogy az ország második legnagyobb városában, a turisták által is kedvelt Bengáziban nem a Kadhafi törzséből való ellenzékiek vették át a hatalmat – alig néhány nappal a tüntetések kirobbanása után!) Van egy másik, csöppet sem elhanyagolható körülmény is, amelyet a líbiai és az egész arab világ válsága kapcsán figyelembe kell venni. Ez pedig nem más, mint a fekete arany. Líbia adja a világ olajtermelésének két százalékát. Ez elenyésző mennyiségnek tűnik, ám tudni kell azt is, hogy ha a válság elhúzódik, akkor az észak-afrikai ország kőolajkivitelére épített energiabázis egyszerűen összeomlik. (A tőzsdéken egyébként máris érezhető emelkedést jegyeznek a krízis hatására az olajárakban.) Ugyanakkor Líbia új vezetése, Kadhafival vagy nélküle, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy esetleg felfüggessze olajkivitelét néhány nem túl baráti országba… Ezt annak idején a líbiai diktátor néhányszor megpróbálta, azután a szükség törvényt bont elve alapján tovább szállította a világpiacon olyannyira fontos árucikket. Nos, ez nem lesz másként a jövőben sem, lett légyen az ilyen vagy olyan nevű új vezető. Érdemes a jelenlegi válság kapcsán odafigyelni a világban észlelhető diplomáciai tevékenységre is. Tudniillik míg Tunézia és Egyiptom esetében még úgy tűnt, elszigetelt „eseményekről” van szó s nem lesz több ilyen horderejű változás más országokban, a líbiai zavargások arra utalnak, hogy szinte az egész arab világ mozgásban van. A külpolitikai megfigyelők is gyakran csak a csodálkozás szavaival tudnak véleményt mondani az eseményekről, a kilátásokról, a líbiaihoz hasonló megmozdulásokról egyelőre nem mernek nyilatkozni. A leggazdagabb olajországok, közöttük Szaud-Arábia, Kuvait, Katar és az Egyesült Arab Emirátusok, stabil gazdasági helyzete nehezen feltételezi a komoly szociális feszültségek generálta lázongásokat. Igen ám, de ki gondolta volna, hogy az általunk szintén gazdagnak hitt Tunézia, Egyiptom és Líbia egyszer ilyen problémák miatt kerül a világsajtó érdeklődésének középpontjába. A diplomáciai tevékenység is a fenti „útkeresés fázisában” van. Az EU, az ENSZ, Washington, Berlin, Párizs elítéli az erőszakot Líbiában, figyelmezteti Kadhafit, hogy ne ölje halomra az ártatlan tüntetőket, haladéktalanul szerezzen érvényt a demokratikus emberi jogoknak… Szóval az általános, a megszokott „ejnye” és a „nono!” érkezik, aminek a leírt malaszton kívül semmi hatása sincs. Hogy erre miért van szükség? Időt kell nyerni. Jelesül azért, mert ez a stratégiailag fontos térség érdekövezete a befolyással bíró hatalmaknak. Elsősorban Amerikának. Miután Egyiptom „elesett”, illetve a jó öreg Mubarak távozása után senki sem tudja megmondani, hogy igazán ki az úr a házban, a jenkik most gondban vannak: a szomszédban Izrael, az USA által patronált kicsiny, de jól felfegyverzett állam, az arab világban viszont különösebben nem kedvelik. S akkor még enyhe kifejezést használok. Eleddig Kairó volt ebben a térségben az egyetlen olyan ország, amely nem jelent(het)ett komoly veszélyt a zsidó államalakulatra. Most egy sokismeretlenes történet kezdődik, s az iszlám előretörésével, netán a rendszer- és hatalomváltó arab államok összefogása révén új veszélygóc is keletkezhet a világ e részén, amely nem kis fejtörést okozhat Izraelnek és a tengeren túli szövetségesének. Amerika viszont egyelőre csak szemlélődik, ide-oda küldi a térségben vezérkari főnökét, magyarán puhatolózik. Nem véletlen, hiszen Washingtonnak sok veszítenivalója van erre felé, ugyanakkor egy kissé távolabb ott van a látens probléma: Irak. A már csaknem egy évtizede hangoztatott „demokrácia-export” valahogy nem éri el a hatását (pedig mennyi pénzbe kerül!). Ott sem stabil még a helyzet, de ha nagyon szőrszálhasogatók akarunk lenni, akkor említhetjük még Bahreint (itt van az amerikai haditengerészet 5. hadiflottájának parancsnoksága), Jement is, ahol egyelőre csak fel-feltűnnek az utcán a tüntetők. Úgy, mint annak idején Tunéziában, Egyiptomban, majd Líbiában. Ez az instabilitás pedig valóban komoly „szemlélődést” igényel mind Washingtontól, mind szövetségeseitől. Meg nyilván óriási dollárkötegeket. Legalábbis, véleményem szerint…