Vélemény: Egyiptomi kérdőjelek

Megszokhattuk az idők folyamán, hogy az arab világban két féleképpen alakulnak a politikai folyamatok: lassan, vontatottan, mint amilyen az élettempó ezekben az országokban, vagy villámgyorsan. Ez utóbbi a merényletekre, puccsokra értendők, amelyekből szintén volt/van példa újkori történelmükben.

Ami most történik Egyiptomban, az az első kategóriába sorolandó. (Legalábbis e sorok írásáig, mert éppen ebben az időpontban kezdődött a kairói főtéren az egymillió fős hatalmas tüntetés.) Tunéziában a közelmúltban lezajlott hatalomváltás ragadós példaként terjedt néhány más arab országban, közöttük Egyiptomban is. A 74 milliós észak-afrikai államról eddig ugyanis nem lehetett azt mondani, hogy sűrűn változtatja a vezetőit, nem lehet megtanulni az ország első emberének a nevét. Tudniillik a II. világháborút követő időszakban alig történt néhány változás az ország élén. Ez először 1952-ben következett be, amikor I. Faruk királyt a fiatal katonatisztek egy csoportja államcsínnyel megbuktatta, a koronás fő száműzetésbe került, a vezetést pedig egy Gamal Abdel Nasszer nevű ezredes vette át. Hamarosan az ország köztársasági elnöke lett, egyértelműen baloldali irányultságú, kiutasítja az angolokat és a franciákat az országból, a szovjetekkel barátkozik, akik ezt nagyon jó néven veszik (miután geostratégiailag sem megvetendő a piramisok országa…), segítenek neki felépíteni az asszuáni gátat, részt vesznek a hadsereg tisztjeinek a kiképzésében. Nasszer nemcsak a szocialista táborral köt jó barátságot, hanem egyik élharcosa lesz - a jugoszláv Josip Broz Titóval és az indiai Nehruval - a tömbön kívüliek, az úgynevezett el nem kötelezett országok szervezetének. Fénykorában ez a tömörülés több, mint 100, zömmel a gyarmati rabigából szabadult afrikai és ázsiai tagot számlált. Az egyiptomi elnök egészsége azonban hirtelen megromlott, ebben nyilván közrejátszott az 1967-es arab-izraeli háború számukra kedvezőtlen kimenetele is, s 1969-ben szívinfarktusban elhunyt. Őt egykori tiszttársa, a szintén 1918-as születésű Anvar el-Szadat követte. Az ő nevéhez fűződik az 1978-ban kötött, úgynevezett Camp David-i béke, amelyet amerikai közvetítéssel (és nyomással) Jimmy Carter, akkori USA-elnök, Menahem Begin izraeli és maga Szadat látott el kézjegyével. Természetszerűen a világ nem minden részében fogadták el ezt a szerződést, kiváltképpen az arab világban fordultak Egyiptom ellen, sokan megszakították a diplomáciai kapcsolatokat a Nílus-menti országgal. A világ békeszerető és haladó erői akkoriban másként gondolkodtak: Szadat még ugyanebben az évben Nobel-békedíjat vehetett át… Az egyiptomi elnök fényes országlása azonban nem tartott sokáig. Három évvel később, 1981. október 6-án egy állami katonai díszfelvonuláson az Iszlám Dzsihád nevű egyiptomi szélsőséges szervezet tüzet nyitott a dísztribünön ülőkre és megölte az ország köztársasági elnökét. A gyászos esemény egyik sérültje az akkori egyiptomi alelnök,

Hoszni Mubarak

volt. A sebesülése azonban nem volt olyan súlyos, hogy 10 nappal később ne tudta volna átvenni a köztársasági elnöki tisztséget, amelyet immáron hat cikluson keresztül megtartott. A teljes nevén Muhammad Hoszni Szaid Mubarak tíz évvel fiatalabb két elődjénél, de amiben azonosak: ő is a hadsereg tisztje volt, a légvédelem ezredese, kiváló orátori képességekkel felvértezve, határozott, gyors helyzetfelismeréssel rendelkezett, egyszóval Allah is köztársasági elnöki pozícióra teremtette. Irányítása alatt az ország vezető szerepet játszott az arab világban, figyeltek a szavára, s annak ellenére, hogy Izraellel, ha nem is jó, de tűrhető viszonyt alakított ki, soha nem voltak ellenségei. Az ország kormányának a rúdját is jól irányította. Látszólag. A hatalmas ország több, mint hetven milliós népessége azonban nem érezte a töretlen fejlődést, magyarán: egyre nagyobbá vált a szakadék a tehetősebb és az elszegényedett, illetve a mélyszegénységben élők között. S számítani lehetett rá, előbb-utóbb lángra lobban majd a szociális szikra. Ez most következett be, közvetlenül a tunéziai zavargások után. A helyszíni tudósítások sokszor ellentmondásosak. A mintegy 10 nappal ezelőtt kezdődött utcai tüntetések és összecsapások eddigi mérlege a nagyobb városokban: összesen 1100 halott és számtalan sebesült. Mások ugyanakkor arról számolnak be, hogy a tömeg nem követ el semmilyen atrocitást, úgymond „majális-hangulat” uralkodik az utcán, babakocsit toló szülőkkel, játszadozó gyermekekkel, egymás kezét fogó idős emberekkel, jelszavakat skandáló vidám fiatalokkal… Mindezt nehéz elképzelni a milliós tömegben, de az orientális világban minden lehetséges. A kérdés most az, hogy mi következik, vagy talán még fontosabb, hogy mikor. Azt már tudjuk, hogy a

Mohamed el-Baradei

, a Nobel-békedíjas egyiptomi tudós, a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség 69 éves vezetője, a napokban hazájába érkezett és a tüntetők oldalára állt. Ugyanakkor az is kiderült, hogy néhány nap alatt nem sikerült a tömeg jelentős részét a saját oldalára állítania, tehát a remények nem látszanak megvalósulni, s el-Baradei mégsem olyan karizmatikus személyiség, mint ahogyan azt a tüntetők bizonyos csoportjai vélték. Az azonban mégsem kizárt, mondják az ítészek, akik e területtel foglalkoznak, hogy átmenetileg ő vezetné Egyiptomot és később adná át a hatalmat valakinek, például a demokratikus választásokon legerősebbnek bizonyuló párt jelöltjének. Igen ám, viszont ebben az esetben az úgynevezett Muzulmán Testvériség nevű mozgalom vinné el a voksok legnagyobb részét. Tudniillik ez az iszlám közösség (nem szélsőségesek) 1928-as megalakulása óta szinte mindig a betiltott egyesülések listáján szerepelt. Így volt ez Nasszer, Szadat és utóbb Mubarak idejében is. Eddig háttérben voltak és nem avatkoztak a zavargásokba, most viszont jelezték, hogy társadalmi súlyoknál fogva igyekeznek beleszólni az eseményekbe, de „nem akarnak ártani az egyiptomi népnek”, ők el-Baradeit támogatják. A Nobel-békedíjas atomtudóst. Ez is érdekes eleme az arab társadalom jelenségeinek. Nem mellékes az sem, hogy az új egyiptomi vezetés (merthogy ez lesz, az már nem kérdéses) hogyan viszonyul majd Mubarak örökségéhez. Erre nyilván Izrael is kíváncsi, hiszen nem szeretne a környezetében egy számára nem „barátságos” (erős) országot tudni, s az amerikai izraelita lobbi is ebben reménykedik. Az Európai Unió nem az esetleges militáns jegyek miatt aggódik, hanem a gazdasági érdekei miatt. De ide sorolhatnám hazánkat is, hiszen a zavargásokat megelőzőn a magyar kormányfő jelentős gazdasági megállapodásokkal tért haza ebből az arab államból. Néhány száz magyar turista viszont még mindig ott van az egyiptomi luxusnyaralók medencéinek a partján, lehet, nem is értesült eddig az tőle sok száz kilométerre zajló eseményekről… Óráról órára változik a helyzet Egyiptomban. Az elkövetkező napok azonban valószínűleg eldöntik, lesz-e változás, milyen, mekkora. S akkor már csaknem biztosra vehető, hogy kiderül: merre tart a jövőben az ország. Legalábbis, véleményem szerint…