Vélemény: Brigadérosok, bajvívók kerestetnek!

Egy ilyen, a nemzetközi nehéztüzérséget felvonultató támadásra nem elegendő válasz, hogy a főparancsnok amúgy pontos, félre igen ritkán hordó ágyúját néha elsütjük. Egyértelmű, hogy ellenoffenzívát kell indítanunk.

Minden rosszban van valami jó. A hazánk ellen indított sajtó- és médiahadjáratban jelesül az, hogy feketén-fehéren kiderült: a kormányzati kommunikációs hadtestek egy ilyen összehangolt nemzetközi támadás kezelésére, kivédésére jelenlegi állapotukban alkalmatlanok. Fegyverzetük hiányos, szemléletük elavult, vértezetük mint a szita – parancsnokságaikon pedig mintha a tanácstalanság romlasztó bizonytalansága uralkodott volna el. Ezer szerencse, hogy maga a főparancsnok rendre megmenti a helyzetet, minthogy megszólalásai, nyilvános beszédei, interjúi közérthetőek, struktúrájukban jól felépítettek, s logikai vagy stilisztikai hibák bennük jókora lupéval is alig találhatók, sőt, szónoklatai nem ritkán egyenesen retorikai bravúrnak tekinthetők. Mivel azonban ezen alkalmak túlnyomó részében rövid, címszavakra korlátozódó vázlatokat használva szabadon beszél, kevés számú, különleges esetekre tartogatott, előre megírt beszédeinek pedig saját maga a szerzője, e dicséretek csak neki és hasznosan kamatoztatott képességeinek szólnak, s legkevésbé az őt és kormányát körülvevő, fent említett kommunikációs hadtesteknek. Márpedig nem kellene őt ebben a harcban egyedül hagyni. A karácsony előtt kezdődő letámadásra az első hetekben tapasztalt meglepődés és lapítás igen rossz reakció volt. Meglepődtem, hogy meglepődtek: a bankadóval és a multikra vonatkozó különadókkal (meg más, meglépett illetve csak kilátásba helyezett intézkedésekkel) olyan érdekeket sértettek, hogy a „nemzetközi brigádok” ezen akcióira mindenképpen számítani lehetett, ám erre sem struktúrájában, sem lelkében nem készült fel a magyar hadsereg. A második hiba az volt, hogy még mindig az az alapvetés uralkodott, mely szerint Nyugatról, ha érkezik is bírálat, az mindig a korrektség és az úriemberség sztaniolpapírjába van becsomagolva. Remélem, hogy e felkészületlen, sokszor rosszindulatú „nyugati” újságírók és politikusok általi, prekoncepciókkal teli és nem ritkán felháborítóan primitív, helyenként bicskanyitogató stílusú és tartalmú támadássorozat után a fenti illúzióval végleg leszámolt mindenki e honban, lett légyen diplomata vagy egyszerű újságolvasó. Egy ilyen, a nemzetközi nehéztüzérséget felvonultató támadásra nem elegendő válasz, hogy a főparancsnok amúgy pontos, félre igen ritkán hordó ágyúját néha elsütjük. Egyértelmű, hogy ellenoffenzívát kell indítanunk, amelynek első, még bátortalan jelei az elmúlt napokban már megmutatkoztak. Most már mindegy, ha nem készültünk fel, hát nem készültünk fel, ne rágódjunk ezen tovább: „menetből” kell nyílzáport zúdítanunk elleneinkre, harc közben kell karabélyokat és kopjákat osztogatnunk akár a tartalékos kurucoknak is, és sürgősen aktivizálnunk szükséges a sarzsival igen, de kellő harci kedvvel még nem rendelkező brigadérosokat. Egy héttel ezelőtt e hasábokon szóltam már a külügyminisztérium iránt okkal támasztható elvárásokról; mindez azóta sem változott, sőt, kiterjesztendő az egész kormány propagandájára is. Első szint: a külügyminisztert és az igazságügyi minisztert, államtitkáraikat és az ő helyetteseiket azonnal sorompóba kell állítani. Minden napra jusson egy sajtótájékoztató, sajtóreggeli, egy vagy több interjú vagy más „megszólalás” a nemzetközi sajtóban és médiában. Második szint: aktivizálandók a magyarországi és a külföldi, nemzeti érzelmű személyiségek és civil szervezetek (ez már részben megtörtént) – saját környezetükben, nyilvános szerepléseik által és/vagy akár olvasói levelekben „terjesszék” a magyar álláspontot, illetve cáfolják a bennünket ért nemtelen támadásokat, a rólunk terjesztett hazugságokat. Harmadik szint: szervezendő egy kommentelő brigád, legyenek ők Esze talpasai, akik az interneten kicsiben teszik mindazt, amit a fenti két szint szereplői nagyban. A kormányban, a minisztériumban dolgozó „kommunikációs szakembereknek” többek közt e három szint megszervezése volna a dolga. Stratégiai szerep juthatna ebben az ellenoffenzívában Navracsics Tibor és Pröhle Gergely brigadérosoknak: előbbinek kiváló szónoki képességeit frakcióvezető korából jól ismerjük, e tekintetben a kormányban magasan a többiek fölött áll, fölösleges luxus – nem is értem az okát – őt ennyire „hátravontan” szerepeltetni az elmúlt nyolc hónapban. A hétfő esti strasbourgi EP-bizottsági ülésen sem vallottunk vele szégyent, sőt. Az igen jól érvelő, kivételes kommunikációs képességekkel rendelkező Pröhle pedig, a Külügyminisztérium EU kétoldalú kapcsolatokért felelős helyettes államtitkáraként, ab ovo „érdekelt” az ügyben – a frontvonalban volna a helye! (Sosem felejtem el, amikor az előző Orbán-kormány tagjaként – akkor is államtitkár volt, csak egy másik minisztériumban – milyen sziporkázóan kényszerített térdre egyszerre három „menő ballib” újságírót az akkoriban fénykorát élő Napkeltében. Azért nem felejtem, mert ő volt a kivétel…) A médiatörvény körül zajló médiaháború, melyben a törvény maga csupán ürügy, s melyet sokan okkal egyféle szabadságharcnak neveznek s élnek meg, állatorvosi lóként – esetünkben legyengült, de sürgősen meggyógyítandó kuruc paripaként – mutatta meg a kormány kommunikációjának gyengeségét. Azon túlmenően, hogy a legkézenfekvőbb ellenérvre – miért úgy nyilvánítanak sokak véleményt, hogy el sem olvasták a törvényt? – csupán a támadások harmadik hetében bukkantak azok, akiknek ez lett volna a dolguk, más jellemző példa is akad az elmúlt nyolc hónap belpolitikai eseményei között; kettőt említek közülük. Magánnyugdíjpénztár-ügy: egy hónap telt el a törvényi szabályzási szándék bejelentése és aközött, hogy Orbán Viktor még a félanalfabéták számára is közérthető módon egy háromperces videóüzenetben elmagyarázta, mi az igazi tét: az, hogy Marika néni és Pista bácsi augusztusban kap utoljára nyugdíjat, vagy kiviszi majd a postás a decemberit is. (Az állami nyugdíjkasszából a folyó nyugdíjak fizetéséhez szükséges pénz harmada ugyanis hosszú évek óta hiányzik, tette világossá.) Ugyebár ezt nem egy hónappal utána, hanem eggyel előtte kellett volna bedobni a köz tudatába, elsöprő erővel. MSZP-ügy: miért nincsenek vitaműsorok és dokumentum-műsorok, akkoriban elnémított írókkal, tudósokkal, betiltott folyóiratok szerkesztőivel sem a közszolgálati, sem a Fidesz-közeli sajtóban és médiában a Kádár-kor cenzúrájáról? A mai húsz-harmincévesek honnan tudják meg, ha nem ezekből, hogy a kommunizmusban birodalmi cenzorként működő, és azért jó fizetésben részesülő Lendvai Ildikónak miért nincs erkölcsi alapja a ’sajtószabadság’ szót bármilyen vonatkozásban is a száján kiejteni? Marika néni és Pista bácsi megérdemelte decemberi nyugdíját, megdolgoztak érte anno. Egészen biztos, hogy a kormány- és minisztériumi szintű, a kommunikációért felelős stábok tagjainak és vezetőinek decemberi munkabéréről ugyanez elmondható?