Vélemény: A Fidesz magára húzza az MSZP-t

Az MSZP némi fideszes segédlettel magára talált, halként fickándozik a neki valahogy újra felépített medencében: az embernek olyan érzése támad, mintha a médiatörvény-hisztéria óta ismét ők tematizálnák a közvéleményt! Meg az SZDSZ a föld alól.

Ki ne látott volna olyan futballmeccset, melyen a súlyos gólokkal vezető favorit csapat átengedi a térfelet, a kezdeményezést a másiknak, mintegy „magára húzva” az ellenfelet, és ez a cselekedete aztán azzal a kellemetlen következménnyel járhat, hogy a már elkönyvelten legyőzöttek újult erőre kapva kiegyenlítenek? S ki ne szeretné, már-már hátradőlős nyerőre állva, ezt a helyzetet elkerülni? Mit mondjunk arra, aki már rég megnyerte a meccset, de valamiféle nem létező hosszabbítást sejtve mégis úgy tesz, mintha emellett még a tizenegyes párbaj is előtte állna? (A „büntetőpárbaj”, valódi bíróságok és „igazi” bírók előtt, más kérdés!) Nem állítom, hogy e „minden sikeredző rémálma” eset immár megtörtént a Fidesz-KDNP kormánnyal, illetve e pártszövetséggel – versus MSZP és földalatti SZDSZ -, de bizonyos ijesztő jelek efelé mutatnak, így hát nincs ok nem beszélni róluk. Márpedig ez az igen aggasztó tendencia kézzel fogható: nyár vége óta fokozatosan, de egyre szembetűnőbb módon inkább bő egy hónapja, a magyarországi közéletben, médiában, de még a sajtóban is, az a látszat keltődik – és egy, a Kripton bolygóról vagy épp Brüsszelből ide tévedt jövevény számára sajnos evidensnek is tűnik -, mintha a tavaly tavaszi választást a Fidesz-KDNP 50-48 arányban nyerte volna meg az MSZP-földalatti SZDSZ koalíció előtt, azzal, hogy a Jobbik és az LMP is „futott még” egy-egy százalékot. Ezzel szemben a (sajnos egyes nyugati balliberális, kommunista vagy éppen zöld politikusok és újságírók által nehézkesen elfogadható, vagy egyenesen pofátlanul semmibe vett) tények a következők: a pártlistán a Fidesz-KDNP-re áprilisban mintegy 2 millió 700 ezer, az MSZP-re megközelítőleg egymillió, a Jobbikra 850 ezer, az LMP-re 300 ezer magyar állampolgár szavazott, más párt a parlamenti küszöb közelébe sem került. A 174 egyéni választókörzetből 171-et a Fidesz-KDNP, kettőt az MSZP (és földalatti SZDSZ), egyet pedig az edelényi polgármester, Molnár Oszkár nyert meg, a Jobbik támogatásával. Hol van itt az „egálközel”, amit újabban a média sugall? A fenti választási eredmények következtében a magyar törvényhozásban jelenleg a következő erőviszonyok uralkodnak, kéretik tudomásul venni a strassbourgi szorító vörös és kék-zöld sarkaiban is: Fidesz 225 képviselő (58,5%) MSZP 58 képviselő (15,1%) Jobbik 46 képviselő (11,9%) KDNP 37 képviselő ( 9,6 %) LMP 15 képviselő ( 3,9%) Függetlenek 4 képviselő ( 1,0%) E kétségbevonhatatlan számokat szabadjon a mindennapok nyelvére úgy lefordítanom, hogy a magyar parlamentben a jobbközép-keresztény kormánynak kétharmados, a nemzeti erőknek összességében négyötödös többsége van, míg a nagyot bukott „balliberálisok” 15 százalékkal rendelkeznek, a maradék öt százalék pedig elfér. Ami miatt ez a cikk íródott, az mind „ehhez képest” van. Ehhez képest ugyanis az történt, hogy közvetlenül a választások után a vesztes MSZP (és földalatti SZDSZ) sokkot kapott, szinte kivonult a látható térből, sőt, a nyertes oldalról - valamint legádázabb ellenfele, a Jobbik részéről - még azt az ígéretet is magáénak tudhatta, hogy emezek nem nyugszanak, amíg végképp agyagba nem döngölik, politikailag végképp meg nem semmisítik őt. Reális közelségbe került tehát a lengyel példa Duna-Tisza menti megismétlődése, azaz egy jobbközép-radikális jobb váltógazdálkodás kialakítása, amely a Visztulánál 2005 óta igen jól működik; az ottani volt kommunistáknak azóta esélyük sincs labdába rúgni. A dolgok azonban nem így alakultak. A Fidesz először a se hús se hal törpepártból, az LMP-ből próbált „udvari” ellenzéket kreálni, ment is ez hónapokig, komoly bal- és jobboldali média-segédlettel, mígnem az önkormányzati választásokon az LMP a törpénél is törpébbé vált, s vidéken gyakorlatilag szinte megszűnt – így ért véget erőltetett sztárolása is. Ezzel párhuzamosan fokozatosan gyengült (és gyengül mindmáig) a Jobbiknak a látható térben elfoglalt súlya is, három okból. Egyrészt, számos olyan programpontját, amelyet vagy ő talált ki, vagy amelyhez hangosan csatlakozott, a Fidesz megvalósította ugyan, de ezzel „elvitte” a dicsőséget is; másrészt, önálló napilapja és televíziós csatornája nem lévén, sem a tényleges, sem az előbb említett szekunder eredményeit nem tudta igazán a köztudatba áttenni; harmadrészt, az objektív hátrányokat tetézendő a meglévő kommunikációs lehetőségeit sem kellően használta ki, s ellenfelei a kampányban még tetemes, internetes kommunikációs előnyéből is sokat lefaragtak. Ide kívánkozik, hogy az új Médiatanács első komolyabb próbája épp azon jobbikos indítvány elbírálása lesz, amely sérelmezi a pártnak a közszolgálati televízióban való, tényleges súlyánál nagyságrenddel kisebb szerepeltetését; magam is kíváncsian várom, hogy a tanács a saját szemének hisz-é, avagy valamely statisztikai vagy jogi bűvészkedéssel hagyja „elkenni” a dolgot. Ehhez, mármint a fenti táblázatban foglaltakhoz képest az MSZP és földalatti testvére ugyanakkor fokozatosan magára talált, igen komoly médiasegédlettel, s ráadásul nem csupán az általa működtetett (jó, lefutom a kört: a hozzá közel álló) lapokban és televíziós csatornán, hanem az általa a Fidesz szócsövének nevezett közszolgálati, sőt magában a Fidesz-közeli televízióban is úgy szerepel immár, mintha véleménye súlyos és minden esetben megkerülhetetlen volna. A dologban persze nem csupán a média ludas, hanem a kormány kommunikációja is, aztán persze ezek egymást erősítik. Mintha kétharmados törvény írná elő, hogy komolyan veendő és haladék nélkül megválaszolandó minden hangrezgés, amely MSZP-s szájban képződik, vagy a föld alól, mint untig ismert SZDSZ-es vélemény tör elő. Mintha nemzeti tragédiával érne föl, ha Lendvai, Szekeres vagy a felejthetetlen Molnár Csaba nem vesz részt az alkotmányozás folyamatában. Mintha Török Zsolt minden hajmeresztő gittötletén törvényileg volna kötelező napokon át rágódni. Ugyan szóljon már, aki lát bármiféle különbséget a „pártarányok” tekintetében egy mostani meg egy másfél évvel ezelőtti hírműsor vagy politikai műsor között, bármely irányultságú csatornáról légyen is szó? Mintha kőbe lenne vésve, hogy a Fidesz váltópártja csakis az MSZP lehet. Az az MSZP, amely némi fideszes segédlettel valóban magára talált, halként fickándozik a neki valahogy újra felépített medencében: az embernek olyan érzése támad, mintha a médiatörvény-hisztéria óta ismét ők tematizálnák a közvéleményt! Meg az SZDSZ a föld alól. Visszatérve a címben szereplő paplanos hasonlathoz, van annak egy olyan olvasata is, amikor valaki valóban magára húzza, azaz azzal takarózik. Esetünkben ez ugyancsak kétfenekű dolog. Mert bár nyolc hónap eltelt, s ilyenkor már valóban egyre kevésbé illik az azelőtti nyolc évvel takarózni, mégis mindenki tudja, hogy az azalatt okozott károkat legalább ugyanannyi idő alatt lehet csak maradéktalanul orvosolni. Ugyanakkor azt is gondolhatja valaki, ha vizuális típus, hogy a Fideszt az MSZP támogatottságban harmadakkora, parlamenti súlyát tekintve negyedakkora paplanja nem tudja maradéktalanul betakarni. A legfázósabb testrészre jut csupán belőle. Csak ne a szemére húzza, ha lehet.