Vélemény: Már megint aggódnak…

A nyugati sajtó még mindig azokra a régi káderekre, gyakran egykori ortodox pártfunkcionáriusokra támaszkodik, akiket 20 évvel ezelőtt küldtek ki Nyugatra. Aztán ottragadtak. Jó kapcsolatokat építettek ki az ottani közélet szereplőivel, nyelvismeretük révén beépültek a sajtó világába is, s ha kell valami kis sztori hazánkról, akkor a média őket keresi meg: régi, kipróbált publicistákat, akiknek mindenről van véleményük. Hát, van.

Alkalmazni ugyan még nem is alkalmazzák Magyarországon a Magyar Országgyűlés által elfogadott magyar médiatörvényt, ám egyesek máris féltenek bennünket! Itthon is, de Nyugaton még inkább. Azt ugyan férfiasan bevallják, hogy még nem ismerkedtek meg ezzel a törvénnyel, ám „hallomásból” értesültek arról, hogy az kirekesztő, szöges ellentétben áll a tájékoztatásról, a szólásszabadságról alkotott természetes és józan demokratikus felfogásunkkal. De vajon honnan ered a nyugati politikusoknak és a média felkent embereinek ez a „hallomása”? Tőlünk, pontosabban azoktól, akik 20 évvel ezelőtt, már az Antall-kormány idején is - aggódtak a honi demokratikus viszonyok megléte, az általános emberi jogok, de főképpen a szólásszabadság miatt. Akkor hozták létre, egészen pontosan: 1991. szeptember 26-án a Demokratikus Charta mozgalmat, amely ezeket a „magyar anomáliákat” volt hívatott kiiktatni. Alapítói között volt a Németországban élő Konrád György, továbbá Pető Iván, Kornis Mihály, Vitányi Iván, Jancsó Miklós, Farkasházy Tivadar és még néhány „független értelmiségi”, aki meg akarta őrizni Magyarországon a demokráciát és a sajtószabadságot. (Sikerült is nekik: az ő segedelmükkel került ki az 1990-es választásokon tönkrevert MSZP az elszigeteltségből, s 1994-ben Horn Gyula ült a kormányfői székbe.) Egyik szellemi vezéralakjuk Konrád György író volt, aki már 1993-ban, alig egy héttel Antall József halála után, a ZDF német televíziónak, Eörsi Mátyással az oldalán, azt nyilatkozta, hogy színre lépett a szélsőjobboldal, s ennek beláthatatlan következményei lehetnek az országra és Európára nézve. (Jelentjük: Európa áll, a szélsőjobb sehol.) S ugyanő, mármint Konrád, 17 évvel később a Berliener Zeitungban rémuralomról beszél, s összehasonlítja a nácik 1933-as hatalomra jutását a mostani Fidesz-kormány megnyilvánulásaival! Érdekes, Konrád György nem aggódott akkor a sajtószabadság és a diktatúra miatt, amikor a jobboldali ellenzéknek jószerével egy napilapja és egy hetilapja volt, a szocialista-szabaddemokrata koalíció pedig uralta a tévét, a rádiót, sőt a megyei napilapokat is (ez utóbbi a legtöbb helyen ma is gyakorlat). De akkor sem emelte fel a szavát elvbarátaival egyetemben, amikor 2006-ban megcsúfolták a magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának ünnepségeit – ártatlan embereket vertek össze, tartóztattak le, lőtték ki egyesek szemét, ítéltek el mondvacsinált gyanúper alapján. Akkor, független értelmiségiként, nem érezte szükségesnek megvédenie a demokráciát. Sem itthon, sem külföldön. Persze, nemcsak Konrád György az egyetlen, aki hazája iránti mérhetetlen szeretet és vonzódása miatt aggódik ennyire. Ezeken a hasábokon írtunk a közelmúltban arról, hogy miként igyekeznek befeketíteni ismert vagy kevésbé ismert politikusok és újságírók a magyar társadalmat és a közéletet. Példaként említettük Mohácsi Viktóriát, egykori SZDSZ-es parlamenti képviselőt, aki egészen New York-ig volt kénytelen elmenni és ott egy helyi lapnak adott interjújában elpanaszolni (hazudni), hogy nálunk tovább tartanak a cigánygyilkosságok, a mostani kormány pedig nem tesz semmit ennek ellenében! A gyűlöletbűnözésről értekező hölgy párjaként említhetjük Paul Lendvait (aki Lendvai Pálnak született), most bécsi, korábban a rákosista Szabad Nép újságíróját, aki szintén a romagyűlöletről és az antiszemitizmus felbukkanásáról nyilatkozott egyik osztrák lapban. Az eset érdekessége, hogy ez utóbbi úr, ha egyáltalán ilyen magatartással valaki annak nevezhető, nem is Magyarországon él, mégis nagyon jól ismeri az itteni viszonyokat, s ő az egyik hivatalos „megmondó embere” az osztrák írott sajtónak. S itt van a kutya elásva. A nyugati sajtó még mindig azokra a régi káderekre, gyakran egykori ortodox pártfunkcionáriusokra támaszkodik, akiket 20 évvel ezelőtt küldtek ki Nyugatra. Aztán ottragadtak. Jó kapcsolatokat építettek ki az ottani közélet szereplőivel, nyelvismeretük révén beépültek a sajtó világába is, s ha kell valami kis sztori hazánkról, akkor a média őket keresi meg: régi, kipróbált publicistákat, akiknek mindenről van véleményük. Hát, van. Ezt láthatjuk és érezhetjük is a bőrünkön. Nem árt azonban az aggódók mellett a másik fél, a mérsékelt és tárgyilagos közéleti szereplők véleményét is megismerni. Érdekes például Michael Gahlernek, az Európa Parlament néppárti frakciószóvivőjének nyilatkozata, miszerint „… amikor a baloldal egyes alakjai, mint Daniel Cohn-Bendit vagy Martin Shulz tiltakoznak a magyar médiatörvény ellen és fehéroroszországi elhajlást vizionálnak, az valószínűleg a magyar ellenzék véleményéhez hasonlatos.” De Gahler azt is hozzátette, hogy a Nyugaton „több újságban megjelent, a magyar sajtószabadságért aggódó cikkek szerzői nem látták a kérdéses törvény szövegét!” Ez érvényes a magyar médiát olyannyira féltő honi, magukat demokratáknak nevező urakra, hölgyekre is. Merthogy az említett Charta – miután szabadon, kordonok nélkül megünnepelhette október 23-át, a magyar forradalom és szabadságharc évfordulóját – ismét hallatta hangját. Ők nemcsak a szólásszabadságot látják veszélyben, hanem a „demokráciát, a jogállamiságot, a melegek és a romák méltóságát is”. S láss csodát: a november elején, a Nagy Imre szobornál tartott összejövetelükön a felszólalók között ott volt Bauer Tamás, Gyurcsány Ferenc, valamint az az Ungvári Rudolf is, aki ugyancsak „k…anyázott” és kikérte magának, hogy valaki is megkérdőjelezze az ő magyarságát. (Ezt tudomásunk szerint, nem is tette meg senki.) Úgy tűnik a bátor, szókimondó és orátori képességekkel megáldott férfiú tanult az előtte felszólaló egykori kormányfőtől, aki többször is „k…va országozott”. Félreértés ne essék, ez Magyarországra vonatkozott. S akkor senki sem emelte fel a szavát azért, hogy ennek az országnak, a hazának van méltósága és az általa lenézett pórnép is kalap emelve szól róla. Ehhez azonban valamivel nagyobb dózis természetes intelligencia (netán hazaszeretet) is szükségeltetik. Legalábbis, véleményem szerint…