Vélemény: Adventi reményeink
Most, amikor az adventi várakozás, a reménykedés és a krisztusi megérkezés időszakát éljük, most tapasztaljuk talán a leggyakrabban azt, hogy mennyire nem ismerjük az egymás iránti szeretet fogalmát és egyre távolabb állunk tőle.
Akármerre nézek – csillogás, villogás, feldíszített utcák, épületek, ablakok, színes égőfüzérek kötik össze az utca egyik felét a másikkal, lépten-nyomon valamivel elkápráztatják, gyönyörködtetik az emberfiát. Szegeden a hóhullást is „megjelenítik” a modern technika adta lehetőségekkel, Budapesten még a kis üzletek homlokzata is ragyog a színorgiával felérő lámpa-csokrétáktól, hát még a bevásárló központoké! Bécsben a Rathausplatz (a Városháza tér) ad otthont a szokásos decemberi sokadalomnak, igaz, talán kevésbé díszített, annál tartalmasabb kínálatában, beleértve az ízléses holmit is. Ott viszont a villamosok öltenek karácsonyi „ruházatot”, a fiatalabb generáció nagy örömére. De így van ez szerte Európában, meg a világ legtöbb országában is. Merthogy hamarosan itt karácsony, erre készülünk, mondják. Ezért ez a nagy csillogás körülöttünk. Igen, ez kétségtelenül így van, ez a röpke négy hét gyorsan elszáll felettünk és itt van a várva-várt ünnep – a karácsony. Én viszont úgy tanultam és tartom ma is, hogy most advent van, a felkészülés, a lelki feltöltődés időszaka. Hogy mire? Arra, amire a körülöttünk lévő nagy készülődés is utal: a karácsonyra. S azt is hozzá teszem: Krisztus születésére, a Megváltó eljövetelére. Merthogy van egyfajta külső felkészülés, de ennél jóval fontosabb a belső, a lelki készülődés és várakozás. Napjainkban, a már korábban a „globalizáció útjára lépett” Nyugatnak köszönhetően, a külsőségekben megnyilvánuló karácsonyvárást tapasztalhatjuk meg környezetünkben is. Ami egyenlő a villogó fényekkel, a városok főterén felállított fenyőfákkal (kié a magasabb?!), a bevásárlóközpontok árukészletének feltöltésével és a „nálunk a legolcsóbb” szlogenek pufogtatásával…Tudom, ezzel az „esztétikai” vonulattal is lehet indokolni a nagy készülődést, a szeretet ünnepére való felkészülést. Ez utóbbival kapcsolatosan viszont támad némi hiányérzetem és kétkedés is felmerül bennem. Véleményem szerint ugyanis a szeretet az egyik legszebb magyar szó. (Különösen akkor, ha őszinte és érzéssel teli…) Sikerült azonban olyannyira elcsépeltté és tartalom nélkülivé tenni, hogy immáron elveszítette a valódi jelentését is. Most, amikor az adventi várakozás, a reménykedés és a krisztusi megérkezés időszakát éljük, most tapasztaljuk talán a leggyakrabban azt, hogy mennyire nem ismerjük az egymás iránti szeretet fogalmát és egyre távolabb állunk tőle. Nyomulunk eszeveszetten a hivatalokban (sorszámhúzás ide vagy oda), a tömegközlekedésben (minek száll fel ilyenkor a kismama a buszra, amikor ekkora zsúfoltság van!...), az útkereszteződésben egymást leszorítva igyekszünk jobb „pozícióba” kerülni, hogy fél perccel előbb érkezzünk úti célunkhoz (vagy a kórházba…), ha az utcai tülekedésben valaki hozzánk ér vagy netán meglök bennünket, anyázva hívjuk fel figyelmét származására (megfeledkezve sajátunkról…). Tudom, sokan naivnak titulálnak talán már azért is, hogy szóvá teszem ezeket a jelenségeket. Vállalom. Mert úgy érzem, a mostani időszakban kötelességünk – legalább – szólni ezekről is, meg arról az igaz, a képmutatás nélküli szeretetről, amelynek napjainkban egészen új (helytelen és igaztalan) tartalmat kölcsönöztünk. Biblia-forgató ember lévén bátorkodom idézni a szerintem most (is) időszerű néhány rövid mondatot a Szentírásból: „ A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz, a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók...(…) Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó.” (Pál levele a rómaiakhoz, 12 rész, 9-17. vers) Arra gondolok, hogy mennyire egyszerű lenne, ha csak ezeket a szentenciákat betartanánk. Nemcsak a karácsony szellemiségének adnánk igazi tartalmat, de sokkal nagyobb lenne bennünk a másik iránti megbecsülésének a hajlama (netán örülni tudnánk mások sikerének is, nemcsak a sajátunknak!), kiveszne belőlünk az irigység és a gyűlölködés, az erőszak, a kapzsiság. Igaz, mondhatják most egyesek, akkor nem lennek szükség a kiskorúak nevelőintézeteire, meg a börtönökre sem!.. Ez pedig újfent csak a naivitás kategóriájába tartozik, nem reális, nem megvalósítható, ergo: nem is kell vele foglalkozni… Miután az adventben különösen nagy hangsúlyt kap a reménység (az hal meg utoljára), engedtessék meg, hogy legalább említés szintjén foglalkozzam a fentiekkel. Tekintettel, hogy az elkövetkező négy (adventi) héten még – a nagy vásárlási csődület közepette is – alkalmunk nyílik elgondolkodni a szeretetről és annak valódi hozadékairól. Legalábbis, véleményem szerint…
