Vélemény: A dolgok állása

El kell dönteni, politikai kérdés-e a szemléletváltásra nem hajlandó, mert saját érdekeivel szemben álló csinovnyikok pozícióban tartása?

Az elmúlt két évben több alkalommal önkormányzati költség-megtakarításokkal kapcsolatos konferenciákon működtem közre moderátorként. Az alábbiakban az ezeken szerzett, lesújtó tapasztalataimról ejtenék pár szót. Konkrétan arról, miért nem kell senkinek az Isten pénze sem; talán azért, mert akik kezelik tudják, pénz az van, de az ő markukban. Mindenki előtt ismeretes a hazai önkormányzatok sanyarú forráshiányos helyzete. Egyáltalán, alig tudok felsorolni néhány el nem adósodott helyhatóságot. De azok is, melyek adóbevételeiknek, odafigyelő gazdálkodásuknak köszönhetően, irigylésre méltó helyzetben vannak, panaszkodnak. Azt lehetne gondolni, a helyzetből kifolyólag, minden érintett két kézzel kap egy mentőöv után, mely garantáltan 3-15 százalék, de akár ennél nagyobb megtakarítást is generálni tud. De nem. A konferenciák szervezőjének elmondása szerint, alig van érdeklődés az általuk kínált megoldás iránt. A hagyományos értelemben vett konferenciákról, ez esetben szó sincs: a meghívottak töredéke szokott csak érdeklődni, megjelenni pedig ezeknek is csupán kis hányada. Mert a megtakarítás nem vonzó hívószó, ebben az országban. Azt gondoljuk megtakarítani csak a tehetős tud. Megszorításokról, meg végkép nem akar senki sem hallani. Pedig a hatékonyság növelésével, az átláthatóság biztosításával, a gazdaságos működés alapjainak megteremtésével, még komoly tartalékok mutathatók ki. Érdekes módon a családi költségvetésre jobban oda tudunk figyelni, mint a nagy közösre. Ezer forintokban jobban tudunk számolni, mint milliárdokban, vagy milliókban. Pedig öt százalék, az öt százalék itt is, ott is, azonban a lesújtó tapasztalat az, hogy kevesen jönnek el, meghallgatni milyen megoldást is kínál az előadó, mert öt százalék az már valami: mennyi Budapest költségvetése, BKV nélkül is sok. És Szegedé? Mennyi 5-15 százalék? Nem kevés. De egy nagyközség esetében is annyit jelent, (jelentem a megyében van rá példa), hogy helyben tudja tartani az iskoláját. Nem kis pénzek ezek. Ezekre a konferenciára utazóban és visszatérően – hosszú utak ezek – volt mit találgatni, hogy mi lehet az oka az érdektelenségnek: esetleg a marketing lenne e a ludas? Rossz a meghívó szövegezése, a megszólítás, a célszemélyek kiválasztása, a csatolt anyag? Idő kellett rájönnünk, a rendszer maga a hibás. Igen, nem elütés: a fennálló rendszer maga, örökségeivel, apparátusával, szokásjogaival, pénzügyi vezetőivel és jegyzőivel. A „hivatal” hivatal maradt, a portást most biztonsági őrnek hívják, rajta még túl lehet lépni, a polgármestert is el lehet érni, olykor, de a titkárnőnél (nagyobb helyeken kabinetvezetőnél) kezdődik a magyar hon sorsfordításának kerékkötése. Ha ő úgy ítéli, hogy a napi rutint megakasztaná egy friss gondolat, már elakadtunk, de ennél csak az a megdöbbentőbb, amikor az ember eljut a döntéshozóig, egy konferencián megszólítja, szekcióban beszél vele, és bár a polgármesternek megcsillan a szeme, a vele lévő jegyző, vagy pénzügyi vezető hazafelé menet meggyőzi, hogy az, amit hallott kivitelezhetetlen, mert mindenki a régi, avítt rendszerben gondolkodik, maga az állam is, Nulla bázisról van szó, egy kezdéspontról, a leletár utáni indulásról, úgy, hogy nem a nyolc disznót jelentünk, miközben hat sincs, úgy, hogy elfelejtjük, a kockás papíron vezetett párhuzamos könyvelést, amit az Állami Számvevőszék maximum nem jó szemmel néz. Átláthatóságról lenne (illetve nincs) beszéd itt, döntéshozói támogatásról, hogy ne csak sorokba szedett számokat lásson az egyszeri, tízféle képen is pénzügyileg megvezethető képviselő, hogy legalább három-négy alternatívát kapjon minden kérdésére, de azonnal. Egy szoftverről, mely tudja, hogy a számok nem hazudnak, mely gyorsabban számol, mint a pénzügyi osztály, amely ugyanúgy csak javaslatot tesz, de csak önmaga látja át önön magát... Baja még ennek a rendszernek, (és most félre a tréfát) hogy nem Baja Ferenc találta ki (mint informatikai biztos, is jól keresett és talált), csak a megvalósult megtakarításokból kéri a sikerdíját, és legfőképp nincs „Nokiás dobozba” csomagolva. No ezért nem is akarnak hallani róla a hivatalok, mert az apparátus tudja, hogy nem kellene mindenkinek pont nyolc órában dolgoznia, lehetne hét és félben, kávézás nélkül is, de ezt elég ha ők tudják. Ahogy azt is, hogy mindenkit lecserélni egyszerre nem lehet, tízből kilenc mindig marad. Ahogy száz településből egy, mely nem hagyja magát, ahol a döntéshozók, magukat joggal politikusnak nevezők döntenek az apparátus helyett. Mindezek miatt, azt mondom: már tudom, hol rejlik a Matolcsi miniszter úr kereste százmilliárd forint, vagy akár több is, magában az önkormányzati rendszer működésében. El kell dönteni, politikai kérdés-e a szemléletváltásra nem hajlandó, mert saját érdekeivel szemben álló csinovnyikok pozícióban tartása?