Vélemény: Észak-Korea harci játékai

Így azután azt sem lehet tudni, hogy igazán milyen fegyver- és atomarzenállal rendelkezik Kim Dzsong-Il, pontosabban a most már egyre többet szereplő fia – Kim Dzsing-Un. Aki ugyan Svájcban tanult, megismerkedett a nyugati államok demokráciájával, szellemiségével is, de lehet, hogy éppen ez az oka az „imperializmus, a kizsákmányoló rendszerek” iránt érzett ellenszenvének.

Egy 120 538 négyzetkilométer területű és 22,5 milliós lakosú ország – Észak-Korea - 1953 óta hadiállapotban van egy hasonló nagyságú állammal, amelyet ráadásul szintén Koreának hívnak, Dél-Koreának. Ez a rendezetlen állapot az elmúlt 57 év alatt számtalan esetben volt kisebb-nagyobb konfliktusok forrása. Mostanáig azonban – néhány kivétellel – sikerült elkerülni a fegyveres összetűzést a két ország között. A jelenlegi észak-koreai vezetés viszont úgy tűnik, nagyon messzire elment a már unalomig hajtogatott veszélyeztetettség-szindróma és az ebből adódó fenyegetés demonstrálásában: a gyakorlatban is igyekezett érvényt szerezni a kommunista ideológia által fűtött és túlhaladott militáns nézeteinek. Megtámadta a két ország határán lévő, alig 1600 lakosú Jonpjong szigetét és nemcsak katonai objektumok, hanem polgári létesítmények ellen is tüzérségi támadást hajtott végre. A legfrissebb jelentések szerint is mintegy 200 lövedék érte a kicsiny szigetet, a halálos (civil) áldozatok száma eddig 10 alatt van, a sebesülteké viszont ennél jóval nagyobb. A dél-koreaiak természetesen viszonozták a tüzet és a legmagasabb harci készültségbe helyezték a Jonpjong-sziget környékén állomásozó egységeiket. S mint ahogyan ilyenkor lenni szokott: az északi kommunista rezsim a délieket provokációval vádolja (merthogy a múlt héten a Sárga tengeren nagyszabású hadgyakorlatot tartottak), mondván, hogy nem ők kezdték a lövöldözést. Olyannyira harcias kijelentéseket tesznek, hogy arra már a világnak is fel kell kapnia a fejét, jelesül: a következő célpont már a dél-koreai főváros, Szöul és, ha a déliek nem hagyják abba a provokációkat, akkor tűztenger és atomháború következik! Mindez az észak-koreai állami televízióban hangzik el, megfelelő szlogenek állandó ismételgetésével, amelyek természetszerűleg a betegeskedő Kim Dzsong-Il, a nemzet bölcs atyjától származnak… Mindeközben a világ nagyobbik része természetszerűleg felháborodásának ad hangot, az Amerikai Egyesült Államok önmérsékletre inti az északiakat, segítségéről biztosítja a délieket. Kína, a kommunista bajtárs, valamint a korábbi Nagy Testvér, Oroszország, Franciaország és Anglia is nyugalomra int, Japán pedig felkészül arra az eshetőségre is, ha valamilyen „váratlan esemény” következne be. Magyarország szintén elítéli az észak-korai durva támadást. De valójában mi is lehet az újabb konfliktus hátterében? Hivatalos nevén a Koreai Népi Demokratikus (?) Köztársaság az 1953-ban békeszerződés aláírása nélkül véget ért háború óta eltelt időszakban a kommunista rezsimek állami struktúrájának megfelelően alakította társadalmát. Az elődök „utat mutattak”: Sztálin, Rákosi Mátyás, Enver Hodzsa, Mao Ce-Tung, Fiedel Castro példát mutatott a II. világháború idején japán megszállás alatt sínylődő, ezt követően pedig a Szovjetunió által szerényen támogatott szegény sorban élő országnak. Azután jött a nagy átrendeződés a világban, és amikor a kilencvenes évek elején a Szovjetunió is darabjaira hullott, a koreaiak egyedül maradtak. Ebben az időszakban – a szovjet és a kelet-európai országok gabonaszállítmányainak elmaradása után – mintegy 2,5-3 millió ember halt éhen az amúgy is lerongyolódott országban. (Ebben az időben egyébiránt Dél-Korea juttatott legtöbb élelmiszert az északi államba…) De mint ahogyan ez a hasonló cipőben járó államokban lenni szokott: hadseregét tovább fejlesztette, sőt, urándúsító üzemet is létrehozott, amitől egyenes út vezet(het) az atombomba előállításáig. A nyugatiak évek óta tárgyalóasztalhoz próbálják invitálni az észak-koreaiakat, sikertelenül. Így azután azt sem lehet tudni, hogy igazán milyen fegyver- és atomarzenállal rendelkezik Kim Dzsong-Il, pontosabban a most már egyre többet szereplő fia – Kim Dzsing-Un. Aki ugyan Svájcban tanult, megismerkedett a nyugati államok demokráciájával, szellemiségével is, de lehet, hogy éppen ez az oka az „imperializmus, a kizsákmányoló rendszerek” iránt érzett ellenszenvének. Innen a legyőzhetetlen vágy, hogy az ő olvasatukban bűnös országokat el kell pusztítani, meg kell semmisíteni. Persze, ez csak feltételezés, a jövő azonban majd bizonyítja/bizonyíthatja az elmondottak igazát vagy az ellenkezőjét. A háttérben egyébiránt, a már említett határtalan ellenszenv mellett, az az évtizedek óta jelen lévő törekvés áll, miszerint meg kell akadályozni a két Korea, azaz egy nemzet egyesülését! Nem véletlen, hogy az északiak a német egyesülési folyamat csúcsán, 1990. október 3-án, robbantottak ki incidenst a mostani helyszínhez közel. Számukra a rendszer fennmaradása mindennél fontosabb. Éhezhet, fázhat a lakosság, a börtönök zsúfolva vannak politikai elítéltekkel, a világ elhatárolódik tőlük, csak a humanitárius szervezetek próbálnak bejutni az ország, őket viszont nagyon ritkán „kegyeskednek” beengedni… Félnek. A diktatúrák és a diktátorok alaptulajdonsága különben is a félelem, s az örökös veszélyeztetettség látszatának ébren tartása. Milyen jót derültünk a Tanú című magyar filmben „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik” szlogen ismételgetésén! Pedig ez az akkori időkben kemény valóság volt, és aki semmibe vette a fenyegetést, könnyen sittre került. Egy frissebb példát is láthattunk legújabb kori történelmünkből: szomszédunkban a szúrós tekintetű, sörte-hajú diktátor, Milosevics Szlobodan, a kilencvenes években azzal az ürüggyel próbálta előbb meghódítani a jugoszláv tagköztársaságokat, majd kiirtani az albánokat, horvátokat és a bosnyákokat, hogy a szerbek életterét (a Lebensraum-elmélet valahonnan ismert…) veszélyeztetik ezek a népek! Globális vonatkozásban is akad erre példa: 1968-ban azért szállták meg az akkori Csehszlovákiát a Varsói Szerződés csapatai, hogy „baráti segítséget” nyújtsanak neki az imperialista veszély ellen és vissza segítsék az eltévedt báránykát a vörös színt viselő nyájba! Vissza térve a koreai problémához, egyelőre csak azt szűrhetjük le a beérkezett információk alapján, hogy a világ ezúttal hevesebben reagál a kommunisták szokásos harci játékára. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy azonnal összehívták az ENSZ Biztonsági Tanácsát, ahol megfelelő (valószínűleg elítélő) határozatokat hoznak. Veszélyesebb viszont a déliek reakciója. Válságtanácskozást hívtak össze, amelyen Ri Mjong Bak, dél-koreai elnök ugyan kijelentette, hogy országa megpróbálja elkerülni a fegyveres konfliktus kiterjedését, de ha az északiak tovább folytatják az agressziót, akkor Szöul jóval erőteljesebb csapással válaszol. Egyenes beszéd. Ezt annál is inkább megteheti, mert Jonpjong-sziget közelében mintegy 70 ezer felfegyverzett katonája van, hadihajói állomásoznak a térségben és az említett határszakasz védelmét harci repülőgépekkel is megerősítették. Ez az eddig nem tapasztalt határozott vagy inkább fenyegető megnyilvánulás nagyobb veszélyt rejt magában, mint a korábban kilőtt néhány figyelmeztető tüzérségi löveg. Legalábbis véleményem szerint…