Vélemény: Magyar a magyarnak testvére, nem?

Most, amikor immáron az állandó szó egészen más jelentést kapott a MÁÉRT vonatkozásában, a külhoniak is érzik, hogy valami megmozdult, talán megvalósul az a régen várt és elérhetetlen vágyálom, hogy egységes lesz a magyar nemzet.

"Tegnap délelőtt ünnepélyes keretek között adták át az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet hadsereg tisztjeinek az öröklakások kulcsait…" – írta a 80-as évek elején egyik vidéki napilapunk. Ez volt a nap híre. Jót is röhögött rajta a város. Az már nem látott napvilágot, de később elterjedt, hogy a pontosan fogalmazó újságíró kollégát két lábbal rúgták ki a szerkesztőségből! Talán kisebb iróniával, mi több őszinte örömmel kell kezelni azt az információt, amely a fenti hír-csemege kapcsán jutott eszembe. A napokban jelent meg ugyanis a sajtóban, hogy: Hat év után összehívták a Magyar Állandó Értekezletet. A lényeg az állandón van, ami az én olvasatomban azt jelenti: rendszeres, előre meghatározott időpontokban ülésezik ez a határon túli magyarokból és a honiakból álló grémium. De, ha még tovább akarok menni, akkor az összehívták szóra is kihegyezhetem a mondandó lényegét. Nos, maradjunk az utóbbinál. Tudniillik az új magyar kormány és parlament megalakulását követő első lépéseinek egyike volt a határon túli magyarok felé fordulás: megszavazta a kettős állampolgárságot számukra. Ezzel demonstrálta az 1998-2002 közötti időszak töretlen irányvonalát, jelesül, hogy egységes nemzetben gondolkodik, a tárgyilagos, realista nemzetpolitika kialakítását tartja szem előtt és egyik legfontosabb feladatának. (Ezt maga

Orbán Viktor

miniszterelnök is a hangsúlyozta a MÁÉRT összejövetelén.) Ezért hívták tehát össze hat év szünet után a 19 határon túli szervezet és a magyarországi parlamenti pártok képviselőiből álló testületet. Az előző MSZP-SZDSZ – Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai – kormányoknak nem volt fontos egy ilyen találkozó, kiváltképpen 2004. december 5-e, a szégyenteljes népszavazás után, nem. Az is egyértelmű, hogy a voksolás ilyetén való alakulása miatt Gyurcsányék nem szívesen néznek a határon túli magyarok szemébe, s erőtlen, vérszegény magyarázataikat senki sem fogadja el tőlük! Így azután meg is pecsételődött a Magyar Állandó Értekezlet sorsa. Ilyen-olyan megbeszéléseket ugyan tartott az akkori kormány a határon túli magyar szervezetek képviselőivel, de ezek hozadéka szinte a nullával egyenlő. Mindeközben elsorvasztották azokat a rendszeres alapítványi támogatásokat, amelyekben a külhoni magyarok előtte részesültek, ennek pedig az lett a következménye, hogy a kommunikáció is a minimálisra csökken a magyar-magyar vonalon. Ezért nem volt hát eddig MÁÉRT-találkozó, ezért nem találkozhattak a trianoni békediktátum által elszakított magyar országrészek képviselői az anyaország (egyesek szerint mostoha-anyaország) képviselőivel és ezért érezhették, hogy az akinek legerősebben kellett volna fognia a kezüket, eleresztette, mi több eltaszította magától. Az állapotot talán

Tőkés László

, az EU-Parlament alelnöke, az Erdélyi Nemzeti Tanács elnöke érzékeltette a legérzékletesebben. Amellett, hogy a mai magyar kormány lépéseit nemzetpolitikai rendszerváltozásnak nevezte, bocsánatkérésre szólította fel a volt kormánypártokat, amiért hat éven keresztül szüneteltették a MÁÉRT-et! Ez utóbbival kapcsolatban viszont igencsak szkeptikus vagyok, annál is inkább, mert a bukott kormány még néhány országgyűlési képviselője kézzel-lábbal védi korábbi (bal)lépéseit és váltig bizonygatja, hogy „azért voltak itt találkozók”, nem is olyan tragikus a helyzet, mint ahogyan azt a helyükbe lépők látják. Pedig az. Személyes tapasztalatból meríthettem az alábbi keserű élményeket, amelyeket délvidéki rokonaim, kárpátaljai, felvidéki és erdélyi barátaim körében szereztem. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás sikertelensége után évekig azt érezték, hogy Magyarországnak nem kellenek többé, hátat fordítottak nekik azok, akikben a legjobban bíztak. Sokan hitehagyottá váltak, azt mondták visszaadják magyarigazolványukat, mások kijelentették: soha többé nem lépik át az anyaország határát! Képzeljük csak bele magunkat: micsoda elkeseredettség, csalódottság kellett ahhoz, hogy a határainkon kívül élő magyarok ilyen kijelentésekre ragadtassák magukat! Nehezen viselték el azt is, hogy a többségben élő nemzet képviselői gúnyolódtak rajtuk (No, már a „magyaroknak” sem kelletek!…), gyermekeiket megverték, megalázták, az utcán, a tömegközlekedési járműveken rájuk szóltak (Ne beszéljetek magyarul, menjetek át Magyarországra ott „ugathattok” magyarul is!). A délvidékiek leginkább a magyarverések miatt aggódtak, a kárpátaljaiak a magyar oktatás kilátástalan helyzetén keseregtek, a felvidékiek idegeit az örökké szigorodó nyelvtörvények kezdték ki, az erdélyi falvakban és városokban a gyakran agresszív ortodox nyomulás és a magyar munkaerő mellőzése jelentette/jelenti a legnagyobb problémát. Ilyen körülmények között hagyta magára a kisebbségben élő magyarokat az előző kormány. Most, amikor immáron az állandó szó egészen más jelentést kapott a MÁÉRT vonatkozásában, a külhoniak is érzik, hogy valami megmozdult, talán megvalósul az a régen várt és elérhetetlen vágyálom, hogy egységes lesz a magyar nemzet. Persze, az is egyértelmű, hogy már nem egy hazában, nem egy földrajzi határok által behatárolt területen, de a mai kommunikációs körülmények között egyre szorosabban. A határok légiesedése valóban bekövetkezett, az utazási nehézségek megszűntek, a gazdasági kapcsolatok kialakításában ugyan még vannak némi nehézségek, de erős akarattal ezek is leküzdhetők. Ami talán még mindig az egyik legnagyobb veszélyforrás, az az asszimiláció. Erről maga

Semjén Zsolt

, miniszterelnök-helyettes is szót ejtett a budapesti MÁÉRT-értekezleten, mondván, hogy a határon túli magyarság megmaradása szempontjából a beolvadás megállítása kulcsfontosságú kérdés, csakúgy, mint az elvándorlás és az anyaországban is komoly gondot okozó demográfiai mutatók. A MÁÉRT rendszeres ülésezése, ezáltal pedig egymás problémáinak megismerése, a kölcsönös lelki támasz és anyagi segítségnyújtás, ezek mind közelebb hozhatják egymáshoz az immáron 90 éve elszakított nemzettesteket. Ezt várják, joggal, a határon túliak. Egyik erdélyi utunkon, sorsunkról, jövőnkről beszélgetve mondotta, illetve tette fel a kérdést kedves házigazdánk: Magyar a magyarnak testvére, nem? Véleményem szerint, igen.