Hajléktalannak is kell a sajtó

Már megint Sanyi, nem mondom, hogy utoljára, de most muszáj néhány szót megint, de tényleg. Ugyanis, ahogy klaviatúrát ragadtam, és leírtam S-a-ny-i rögtön „megmenekült”. Azaz megtalálták, kiemelték, új esélyt kapott. Már megint az a fránya mágiám, amit lövésem sincs, hogyan kell használnom, csak betör néha, vagy a kényszerképzetem dolgozik?

Aztán leültem, egy fröccs, meg még egy, és…, majd kissé lecsurgatva egészen más józanságban gondoltam át a sztorit. Persze, hogy hízelgő mikor vizsla barátom aszongya pulinak, hogy ne írj többet, mert hat. „Hát nem emlékszel, mikor

Szeged legromantikusabb dohányzóhelyéről írtál

? A megjelenés után néhány nappal kivágták a padnak árnyékot adó fát…” Szóval

Sanyiról a hajléktalanról írtam minap

, hogy milyen űzött az ő története is, ráadásul a helyi napilap ráugrott, és kiemelte több cikkében, és végül tényleg kiemelte.

Egy szentesi asszony jelentkezett a híradások hatására

, hogy ő biz’ befogadja a tékozló fiút, akinek csak egy dolga lesz a fedélért cserébe: viselkedjen jól. Örülök. Komolyan. Még a barátom kocsmában rezgő igazsága sem tántorított el a mosolytól, miszerint itt, a fedél nélküliek között is csak annak van esélye, akinek jó a sajtója. Pedig…