„Berecz sokat ivott, Kádár papot hívott”

A volt miniszterelnök megerősített egy legendát: 1989 nyarán Kádár János felesége, Mária néni felhívta őt telefonon, s azt mondta, hogy „a férjem papot akar”. Ki is ment egy pap, s Kádár gyónt neki - állította Németh Miklós.

„A volt államminiszter szerint 1985-ben

Berecz János

, az MSZMP KB titkára és ő is kapott jelölést a politikai bizottságba, s valaki felvetette, hogy ’Berecz sokat iszik’.

Pozsgay Imre

szerint

Kádár János

erre úgy reagált: Berecz lehet, hogy sokat iszik, de részegen sem mond olyanokat, mint a Pozsgay józanul.” E rövid kis anekdota az MTI egyik beszámolójából való, abból, amit a nemzeti hírügynökség a múlt hét egyik legérdekesebb, a média által mégis mostohán kezelt közéleti eseményéről kanyarított. Elismerem, az évforduló nem volt kerek, ám a „happening” savát-borsát nem a dátum, hanem a résztvevők személye adta:

Németh Miklós

, a „létező szocializmus” utolsó miniszterelnöke és kormánya államminisztere, Pozsgay Imre azért ült egy asztalhoz, hogy ama kabinet 1988. november 24-i megalakulása ürügyén a magyarországi kommunista rendszert lezáró évekre emlékezzenek. A balatonfüredi rendezvényt a Hamvas Béla Asztaltársaság szervezte, a házigazda szerepét pedig

Szőcs Géza

jelenlegi kulturális államtitkár töltötte be, de nem ebbéli minőségében, hanem a civil szervezet tiszteletbeli elnökeként. A „felállás” tehát politikai értelemben mindenképpen pikánsnak mondható, hiszen a nyolcvanas évek végén Németh amaz, Szőcs már akkor is emez oldalon állt, Pozsgay pedig, akkor úgy tűnt, egyszerre mindkettőn. Már csak ezért is okkal várhatta volna el az ember, hogy ez az esemény előzetesen is és utólag is széles körű publicitást kapjon; hogy a két közszolgálati televízió a nagy centralizáció előtt még egyszer utoljára versengjen a rögzítés jogáért; hogy a kereskedelmiek közül a közélet iránt fogékonyak egymás sarkát tapossák a tudósításért – de nem így történt. Képes beszámoló nem született – bár a kisváros televíziója készített egy hosszabb felvételt -, és az írott sajtóban szórványosan megjelent tudósítások is kivétel nélkül a távirati irodáén alapultak. Pedig a tél eleji füredi éjszakában elhangzottakból napokig lehetett volna mazsolázni! Németh Miklós érzékletesen beszélt arról, mennyit győzködte az „egypárt” vezető testületeit, míg azok végre lemondtak a miniszterek állítása és felmentése jogáról. Fiatalabb honfitársaink előtt tán kevéssé ismeretes, hogy annak előtte gondolni még kormányszinten sem nagyon volt ildomos mást, mint ami az MSZMP Központi Bizottságának ülésein, vagy a tényleges hatalmat a legmagas’b szinten gyakorló testületben, a Politikai Bizottságban elhatároztatott – ezután viszont, 1989 májusától hirtelen a kormány ténylegesen, a valóságban is önálló hatalmi ággá vált, s számos tekintetben jóval előrébb szaladt, mint ami a kommunista párt hatalomátmentő forgatókönyvében szerepelhetett. A volt miniszterelnök egyértelművé tette, amit már jószerivel eddig is tudtunk:

Fekete János

, az MNB elnökhelyettese „dumálta rá” Kádár Jánost a nyugati kölcsönök felvételére, melyek aztán 1985 és 90 között végzetes módon megduplázódtak; ugyanakkor némiképp megfosztotta trónjától

Horn Gyulát

, amikor áttételesen ugyan, de egyértelműen kifejtette: Hornnak nagyságrendekkel szerényebb szerepe volt a határnyitás kezdeményezésében, a keletnémetek kiengedésében, mint ahogy azt az azóta a köztudatba égetett nagyvárosi legendák tartalmazzák. A volt miniszterelnök ezen az esten egy kis intimpistáskodásért sem ment a szomszédba, amikor „elárult egy nagy titkot”, azaz ez esetben nem cáfolt, hanem megerősített egy másik legendát: 1989 nyarán Kádár János felesége,

Mária

néni (nomen est omen…) felhívta őt telefonon, s azt mondta, hogy „a férjem papot akar”. Az akkori 17 tagú Elnöki Tanácsnak akadt egy katolikus pap tagja, Bíró Imre kanonok személyében, igazi békepap volt, az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának titkára; őt kérte meg a kormányfő. „Kádár gyónt neki, ám hogy mit, azt nyilván csak a pap tudja” – mondotta Németh Miklós. Az akkor már nagybeteg, és világéletében harcos ateista Kádár hirtelen megtérése(?), vagy inkább lelkiismereti vívódása bizonnyal megérne egy misét – a gyóntató atya írásos, vagy ha még Isten segítségével közöttünk van, élő szóban teendő visszaemlékezései komoly történettudományi értéket képviselhetnének amellett, hogy az ama, immár meghaladott(?) korszak névadójára nosztalgiával vagy épp erős ellenszenvvel emlékezők kíváncsiságát is kielégíthetné. A kommunista rendszer utolsó két évtizede nálunk nem „termelt ki” olyan korszakalkotó ellenzéki vezért, mint amilyennel –

Lech Walesa

és

Václav Havel

személyében – a lengyel és a cseh sorstárs nemzetek büszkélkedhetnek. (Többek közt ez az oka annak, hogy velük ellentétben az új érában Magyarországon nem prezidenciális vagy félprezidenciális rendszer alakult ki.) Az akkori időszak legnépszerűbb politikusa azonban itthon kétségkívül Pozsgay Imre volt, ám ha az éppen szárnyaikat bontogató közvélemény-kutatóknak eszükbe jutott volna ellenszenv-indexeket is mérni, vélhetően azt tapasztalták volna, hogy a legkevésbé elutasított politikust Németh Miklósnak hívják: őt az ortodox kommunisták kicsiny, de annál markánsabb csoportján kívül mindenki elfogadta. Éppen ezért kellene jobban megbecsülnünk, ha érdekes idők nagy tanúi élőben vállalkoznak hasonló múltidézésre, főleg, hogy azt láthatóan szívesen teszik. (Ugyanakkor persze nem rokonítom ezt azzal az elképzelt hatással, mint ha az 1850-es években Széchenyi megszólalhatott volna egy akkori kalóztelevízióban, vagy Kossuthot hallgathatta volna a fél ország egy akkori Szabad Európa Rádióban!) Nem értem igazán ezt, a közelmúlt történelme iránti érdektelenséget. A füredi asztaltársaság körében elhangzottakat persze nem mindenki fogadta kitörő lelkendezéssel. A higanymozgású

Bolgár György

például nem sokat teketóriázott, azonnal mikrofonvégre kapta Berecz Jánost, és – nyilván személyes megtámadtatás ürügyén – egy elleninterjút rittyentett vele. Az MSZMP KB egykori nagyhatalmú ideológiai titkára, a Népszabadság egykori főszerkesztője persze másképp emlékezett; elpasszolta a labdát, mondván,

Aczél György

találta ki és terjesztette a fenti anekdotát. „Nézze, ez ellen nem lehet védekezni. Ha én azt mondom, hogy nem iszom, akkor kiröhögnek. Igaz?” – érvelt észhezszólóan. Bolgár megjegyzésére, mely szerint „ennek az – ezek szerint – aczélibon mot-nak a lényege, hogy Pozsgay tulajdonképpen józanul és megfontoltan aláássa a rendszert, mígBerecznem”, helyeslően azt mondta: „Hát nem is! A rendszert nem akartam aláásni, szerettem volna továbbfejleszteni, megvédeni és így tovább. Annak a rendszernek híve voltam, és ezt ma is vallom.” S ékesszóló bizonyságául annak, hogy a magyar legújabbkor története a legkülönbözőbb oldalakról is megvilágítódik, megnyugtatásképpen így fejezte be az interjút: „Én 2002 óta megírtam hat kötetben, amit megírtam, írom a hetedik kötetet is, elszámolok vele, és üzenem annak, aki azt mondja, hogy delíriumban írom ezeket, hogy nagy nevetség tárgya”. Nem, Berecz elvtárs, eszünk ágában sincs nevetni. Mert akár a hetvenes-nyolcvanas évek, akár a mái napok Népszabadság-példányait lapozgatjuk, inkább arcunkra fagy a mosoly.