Hétfő estét választottuk, hogy a legközelebbi büfé kerthelyiségét töltsük fel tompa nyomottságunkkal. Zolika és én. Annyi pénz se volt nálunk, hogy osztozzunk legalább egy üveg sörön. Hervasztóan hatott ránk a felismerés – miszerint még a piába se tudunk elbújni.
A gazdasági válság egy szándékosan összerakott gipszkonstrukció valami múzeumban – a belépőt persze képtelenség kikerülni. Mi szívjuk meg a gazdaság átmeneti impotenciáját – fogyasztók. De így se éreztük pazarlásnak az illuminált éjszakák merev tekintetét – amibe rendszeresen belepislogtunk – azonban most már erre is csak ritkán került sor. Az eső nyálkás nedvességgel kente össze a járdákat, de mi eltökélten ültünk a vászonernyő biztonságában. Utolsó tartalékomat egy pohár őszilébe öltem, míg Zolika csak vágyakozva bámulta, miként döntöm magamba azt a rostos löttyöt. Lemondás és pislákoló élvezet élettelen keverékével. Neki még ehhez se volt kellő anyagi háttere. Csóró srác. Én nemkülönben. - Nem bírom ezt tovább. - Mit? – kérdeztem. - Ezt a nőtlen időszakot. Rohadtul unom. - Szerintem ez már inkább masszív állapot. - Azt hittem, a városban több eséllyel indulunk. De semmivel se másabb, mint otthon. - Te hülye vagy. Mitől különbözne a város? - A tetves falutól. - De attól még nem nő meg az önbecsülésed, csak mert több csaj mászkál körülötted. Ez baromság. - Úgy se, ha itt elcsesszük az időt, miközben rohadt éhes is vagyok, és egy vasam sincs. - Ja, én is kajás vagyok. - Fasza. Mi voltunk az a két töketlen szerencsétlenség, akik messziről nézték a csajok körbe-körbe áramló tömegét és vártunk valamire. Rájuk. Talán túl görcsösen akartunk nőhöz jutni. Engem már szórakoztatott a kilátástalanság. A magány bizarr időtlensége.
A hely keménymagja HD-tévén fürkészte Indiana Jones legfrissebb kalandját. Egy intenzíven őszülő fickó volt a társaság hangadója – és a krimó állandó tölteléke. Kiköpött olyan feje volt, akinek ereiből a szesz kiszorította a vér zubogását. Erre meg néhány elvetemült haverjával egy buta focimeccs helyett az Indy 4-et figyelte gyermeki átéléssel. Mellbevágó látvány volt. A döbbenettől felhevülten mi is csatlakoztunk hozzájuk és érdeklődve belebambultunk Harrison Ford ráncos arcába. Nagyon ótvar film. Annak ellenére rátapadtunk a képernyőre. Némi idő elteltével gomolygó illat lengte körül gyanútlan auránkat. Sonkás pizza. Ott gőzölgött a szomszéd asztalnál egy szerelmes pár előtt. Jobban el voltak foglalva egymással, mint az evéssel. Én meg Zolika mániákus ábrázattal mértük végig a pizzát. Nehezen találnék olyan lányt a Földön, akinek a kedvéért hátat fordítanék egy ígéretesen forró és puha pizzának. Esetleg Eszter kierőszakolta volna saját elsőbbségét. Az éhség nekiállt szétverni józan gondolkodásmódunkat. Sikerrel. Bár Zolikát megbabonázta a filmben emelkedő gombafelhő – oda van értük. Komoly aggodalommal tanulmányozom az ürgét néha. - Azta! Odanézz! (A gombafelhő.) - Micsoda szín kavalkád! Öcsém! - Menj el egy hippi-gyűlésre. Na, az már igazán színes. Nem ez a mocsok. A béke-jel jelentőségteljesen himbálózott a nyakamban. Zolikát nem érdekelte. Még üres gyomráról is képes volt megfeledkezni. Állat. Elképzeltem, amint az asztal rejtekében kéjesen masszírozza magát. Kinézem belőle. Szobája falán az ágy fölött egy óriásai hidrogén-bomba robbanását ábrázoló plakát (amit a Tesco-ban lopott) ringatja őt álomba minden éjszaka. Bármilyen ivóhelyen alapszabály, hogy a cigis dobozt ne hagyd szem előtt. Kapásból letámad az első részeg balek, ha teheti. Én persze kint hagytam. Le is támadott az első részeg balek. - Bocs, szevasz – tudnál adni egy cigit? - Hát, öreg marha kevés szálam van – (ezt a dumát sose veszik be.) - Na, ide figyelj…. te fiú vagy? - Nem úgy nézek ki? Oké, hogy hosszú hajam van – de azt hiszem, a szakállam segít tisztázni a dolgokat. Úgy látszik, neki nem. - Na, ide figyelj… nem kell itt vagánykodni. Adsz vagy nem? Kék melósruhája remekül kiemelte kék szeme tartalmát. Tompaság dőlt belőle. Ami céltudatosan a dobozomra mászott. - Mondom, hogy kevés van. - Megveszem. - Mennyiért? - Ötszázat adok egy szálért. Ötszáz… a pia ennyire kikezdte az eszét? Az egész rühes doboz került ötszázba. - Ötszáz? Komolyan? - Na, adsz vagy nem? - Először lássam a pénzt! - Adsz vagy nem? - Először… - Na, ide figyelj… engem ledobtak ejtőernyővel Afganisztánban érted? Megjártam Afganisztánt. Aztán túléltem. Egyedül mentem gépfegyverrel a romos házak között… egy lányt kellett kiszabadítanom. Kiszabadítottam. Ki is nyírtam jó pár afgánt. Szóval megérdemlek egy kurva szál cigit. - Aha. (Zolika meredten az asztallapot bámulta és próbált ünnepélyes maradni.) A csóka érzékelhette, hogy nincs meg velünk a közös tárgyalási alap – ezért hála az égnek, lezárta az épületes társalgást azzal, hogy felállt mellőlem és betántorgott a pultos asszonysághoz. Lefogadom, ugyanaz volt még a terve. Kicsit bűntudatom támadt, amiért leráztam magamról – én nem voltam beállva. Persze azért legalább a lerobbant arcok tartsanak össze. A világ pusztulásának tagadhatatlan megállapítása, ha már a nincstelen trógerek is sajnálják egymás tüdejétől az istenverte füstöt. - Miért nem adtál neki? - Te miért nem? - Hát… engem nem kérdezett. Én nem érdekeltem. - Francot! Most őszintén. - Ha be bírt baszni, akkor már vehetne bagót is. - Na látod. Pontosan. Kellemes érzésnek bizonyult ebbe az elméletbe lökni a valóságot. Mindenki ezt csinálja. Aztán elhiszik saját gyártású csökött igazságukat. Valaki munkamorálnak vagy házasságnak vagy felelősségtudatnak vagy mittudomén, minek hívja. Ugyanilyen lejárt szavatosságú selejtnek éreztem magam. Vagy csak a környezetem szavatossága járt le. Nekem édes mindegy – egyiket se tartottam soha értékesnek. Zolika se. Az ősz fazon feltápászkodva a tévé elől kiürítette a hamutálunkat, majd egy tisztát tolt a pofánk alá. Mintha az erős dohányosoknak számítana valamit a makulátlanság. Lehet – mi viszont kivételek vagyunk és hű kivételekként nem izgattuk magunkat. Az ősz hapsi azonban lelkesedve cserélte ki, pedig nem is dolgozott itt. Nyilván kefélte a csapos nőt. Váratlanul bentről kiabálás szűrődött ki – elnyomva Harrison Ford ostorának csattogását. Derék cigit tarháló részegünk kivívta a bentiek ellenszenvét. Bunyó előtti pillanatban mindenki egy emberként kapta fel a fejét – beteges mosollyal áhítozva a vér látványára. Egy zöld pólós agresszív csávó megfélemlítő kopasz feje ragyogott a dühös verítéktől. Ordibált. Társai próbálták nem-visszafogni. Mi meg csak koncentráltunk távolról – passzivitásból még nem lett háború. A veterán csóka nagyon sejtelmes képet vágott, lomhán lengette karjait, úgy festett, már a gravitációval is küzdenie kell – erre kapott még egy rakás hőbörgő suttyót, csordába verődve – fenyegető nézéssel – kézfejből kifutó erek domborzatával. Tompa szemek, lassú pislantások – több a soknál. - Ember – most vagy hazamész… ! - ….. vagy nem – az őszülő fazon. Aztán kényelmesen visszafordult imádott Indiana Jones-a felé. A zöld pólós tag homlokán tiszteletet parancsoló púp terpeszkedett. Vártam, mikor ölt alfahímekhez méltó vörös színt – a dominancia és elrettentés jeleként. De csak izzadt. Szakadatlanul. Végül egyetlen ököl se indult meg. Csak a részeg fickó hazafelé. Folytattuk a tévézést elmúló feszültséggel. A film összes kockája továbbra is trágyaszagot árasztott. - Azok a filmek jók igazán, amelyek többszöri újranézés után is izgalmasak bírnak lenni. Zolika helyeselt. - Ja, sokadjára is baromi jók maradnak. Ugyanígy vagyok a zenével vagy bármilyen más művészettel… a nőkkel is. - Éhes vagyok. - Ja, nekem is jöhetne egy belevaló spiné. - Én most igazából vagyok éhes. - Mennyit eszel te egy nap? - Pár zsömlét. - 15 forintos vizes zsömle, mi? - Az. - Legalább olcsó. - Legalább az. - Az anyagcserédnek gondolom annyi. - Alaposan lelassult, mit ne mondjak. Utoljára hetekkel ezelőtt ültem klotyóra. - Baszd meg, komolyan mondom, mi itt vacsoráznánk! – a nő a szomszéd asztalnál felkapta a vizet. Zolika: - Ja, bocs. De ez egy büdös kocsma, nem? Csak beszélgettünk. - És pont a szarásról, te paraszt?! Itt emberek esznek! Na, menjünk innen! Azzal maga után vonszolva pasiját a felháborodás tetőfokán lovagolva elviharzott. Zolika szemébe néztem. Megállíthatatlanul vigyorgott – miután ráeszmélt a helyzet abszurd élére – röhögve odasomfordált a szomszéd asztalhoz, majd elvette a dőre módon ott felejtett pizzát. Elfeleztük. Bezabáltuk a lelkiismeret-furdalás bűnös érzését mellőzve. Végre ettünk. Ha a természet visszataszító tetteket követel a túlélés fejében - jók az esélyeink.
