Vélemény: A szükség (alap)törvényt bont

Az idők folyamán az Alkotmánybíróság a maga nehézkes és csiga lassú módján egyfajta ötödik hatalmi ággá nőtte ki magát, más jelek szerint viszont kezdett felsőházként, egyfajta szenátusként működni – mindkét jelenség végképp ellentétes a „rendszerváltás” kori politikai akarattal, de ami fontosabb, túlnyomórészt a jelenkorival is.

A keddi alkotmánybírósági döntés, majd az arra még aznap adott kormánypárti válasz nyomán elhatalmasodott, hetedhét országra szóló vita számomra többek közt azt az üzenetet hordozza, hogy sokan most kezdenek rádöbbenni:

Orbán Viktor

és pártja valóban véresen – akarom mondani, vértelenül – komolyan gondolja a valódi rendszerváltást. (A forradalom szót azért nem használom, mert az, ha igazi, az én olvasatomban mindig véres.) Valóban új rendszer épül, új alkotmánnyal - leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy 1989-90-ben a kommunizmus megbukott, de a kommunisták maradtak, most pedig már a kommunisták is távozóban, akik pedig közülük még ezután is maradni óhajtanak, azt csak teljesen új, és végre nem általuk alkotott szabályokhoz igazodva tehetik. A máig érvényben lévő, nevében 1949-es, de valójában 1989-es ideiglenes alkotmányt ugyanis az akkori ellenzék és a kommunisták a „rendszerváltás” során közösen hozták tető alá. A most kirobbant széles körű vita apropója egy hibásan megszövegezett törvény, annak is a 98%-os adókulcsra vonatkozó passzusa. A kormánypártok mindenképpen vissza akarták szerezni az államkincstár számára azokat a pofátlan módon kifizetett, csillagászati összegű végkielégítéseket, amelyek szinte pártállástól függetlenül háborították föl az egész lakosságot, kivéve persze azokat, akik fölvették és akiknek ők tovább osztották. Visszamenőleges hatályú törvény viszont nem hozható, az egyenkénti visszaperlés pedig nehézkes és a sikere is meglehetősen kétséges. Így egy merész huszárvágással a kétmillió forint fölötti részt 98%-kal megadóztatták, ami ugye nem visszamenőleges intézkedés, mivel az adóév még koránt sem ért véget. Ügyes húzás volt, csak abban hibáztak, hogy a (jobboldalról is szaporán érkező) figyelmeztetések ellenére nem vették ki a törvény hatálya alól azon közszolgákat, állami alkalmazottakat, akik jelentős idejű, ugyanazon helyen letöltött munkaviszony után veszítik el állásukat, így nekik teljesen jogosan jár akár a kétmillió forint fölötti végkielégítés is. (Ismerve e szféra bérszintjeit, sajnos nem sokan vannak ilyenek.) Nos, erre hivatkozva „kaszálta el” az Alkotmánybíróság a Lex 98%-ot, mire föl

Lázár János

, a Fidesz frakcióvezetője még aznap bejelentette, hogy módosítják az alkotmányt és az AB-ról szóló törvényt, oly módon, hogy a testület ezután ne vizsgálódhasson olyan törvények ügyében, amelyekről népszavazás sem tartható – ismeretes, az adójogszabályok is ilyenek. A halk szavú

Varga Mihály

egy pénteki interjúban ráerősített erre: ha komolyan gondoljuk a valódi változásokat az élet minden területén, nincs helye az óvatoskodásnak, mondta, ugyanakkor elismerte, hogy a válaszlépés időpontja nem volt szerencsés – várhattak volna vele néhány napot. Időközben a Demokratikus Charta (megacélosítva

Gyurcsány Ferenc

vadonatúj Demokratikus Koalíció Platformjával) november másodikára, az LMP harmadikára, maga az MSZP pedig 27-ére hirdetett demonstrációt, úgymond az Alkotmánybíróság és a demokrácia védelmére – emlékezzünk, 1990-ben is ilyestájt, öthavi konzervatív kormányzás után szakadt el a kommunistáknál és a liberálisoknál a cérna. Gyurcsányt megértem: hatalmának 2006 őszi megtartását többek közt az általa foggal-körömmel védett 1989-es alkotmánynak köszönheti; részben az LMP-t is, bár nagyon kíváncsi vagyok, hány embert tudnak utcára vinni; az MSZP-t viszont kevéssé, hiszen 27-ére a tüntetés jelenlegi apropója már rég megoldódik. Persze, gondolják, támad majd más! A magyar (és minden más európai) alkotmány egyik legfőbb alapelve, hogy a három hatalmi ág, a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás – szebb szóval: törvénykezés – minden tekintetben váljék el egymástól. Ha a médiát és a sajtót tekintjük a negyedik hatalmi ágnak, az embernek egyre inkább az az érzése támad, hogy az idők folyamán az Alkotmánybíróság a maga nehézkes és csiga lassú módján egyfajta ötödik hatalmi ággá nőtte ki magát - nem rosszindulattal, inkább ironikusan szólva: a rossz emlékű Központi Ellenőrző Bizottság mintájára. Fennállása óta mintegy öt és félezer határozatot és végzést tett közzé, a kezdeti években kevesebbet, az utóbbiakban azonban már átlagosan évi ötszáz körülit, azaz napi másfelet… Ha az „ellenőrző bizottságos” hasonlat nem is elegáns, irónia nélkül azt mondhatom, hogy más jelek szerint viszont a taláros testület nem önálló hatalmi ággá vált, hanem kezdett felsőházként, egyfajta szenátusként működni – mindkettő végképp ellentétes a „rendszerváltás” kori politikai akarattal, de ami fontosabb, túlnyomórészt a jelenkorival is - utóbbi persze az egykamarás parlamenti berendezkedéssel is ellentmondásban van. Az Alkotmánybíróság feladata, hogy a különböző szintű jogszabályokat az éppen akkor érvényben lévő alkotmány betűje szerint értelmezze és bírálja el vagy felül. A Fidesz-KDNP kormány azzal szembesült, hogy a jelenleg érvényes alaptörvény jelentős része elavult, nem beszélve arról, hogy annak szellemiségét is meg óhajtja újítani. Öt hónapos regnálása alatt, ha jól számoltam, hatszor módosította az alkotmányt. Most, ezzel a hetedikkel az a célja, hogy abban az átmeneti – tervei szerint nagyjából féléves - időszakban, amely az új, nemzeti alkotmány megalkotásáig hátra van, alacsonyabb szintre helyezze azokat a korlátokat, amelyeket az Alkotmánybíróság a mára már elavult 1989-es alaptörvény miatt, kényszerűségből, a parlament elé egyfajta politikai kordonként emel. Magam is úgy látom, hogy a „dolgok” ilyetén elintézési módja nem volt a legelegánsabb, a szükség azonban törvényt bont - esetünkben alaptörvényt bont. Az új alkotmány megszületése után az alkotmánybírók értelemszerűen már azt kell szolgálják, s szabadon eldönthetik, hogy az szakmai, erkölcsi ítéletükkel ellentétes-e vagy megegyező. Ha az előbbi, akkor következmények nélkül megválhatnak a testülettől: a kétharmados kormánytöbbség azonnali pótlásukra is elegendő. Annak idején

újévi óhajtásaim egyike e hasábokon az volt

, hogy vonuljon végre nyugdíjba a nevében 1949-es magyar alkotmány, élvezze a jól megérdemelt(?) pihenést a történelemkönyvek lapjain, ahová való; a régi rend szerinti korhatárt amúgy is elérte. Jóleső érzéssel tölt el, hogy napjainkra bizonyossá vált: ezt a jókívánságot már csak egyszer, 2011 újév napján kell megismételnem.