Vélemény: Üres zseb, korgó gyomor

A lelkes statisztikusok szinte évente készítenek kimutatásokat arról, hogy az alig 10 millióból mennyi embert nevezhetünk szegénynek. Érdemes megfigyelni ezeket a számokat (talán az elmúlt 8 év alatt regnáló balliberális, helikopteren röpködő kormányzatnak is érdemes lett volna), mert a helyzet leírása közben egy új kategóriáról is említést tesznek. Jelesül arról, hogy nálunk a mintegy 2 millió gyermek közül mintegy fél millió a nagyon szegények csoportjába tartozik.

Az egyik nagy bevásárlóközpont mellett lakunk. Az általunk csak „kisboltnak” nevezett hatalmas üzlet mellett sok a szemetes kuka, a szelektív hulladékgyűjtésre alkalmas konténertől az aprócska ládáig. Aranybánya a guberálók számára. Évek hosszú során megfigyelhettük a mozgásukat, a közöttük kialakult hierarchiát, az általuk gyűjtött holmik „strukturális összetételét” is. Általában késő este indulnak, először a kutyások, akik az élelemre hajtanak, maguknak és kísérőjüknek. Kora hajnalban a sörös és üdítős dobozokat, valamint a műanyag palackokat gyűjtők dolgoznak, igyekeznek annyit összeszedni, hogy az üvegbeváltó ablak reggeli nyitásánál elegendő mennyiség legyen, s azon néhány zsemlét, 10 deka párizsit, rosszabb esetben egy üveg olcsó bort vásároljanak. Egy újabb csoporthoz tartozó guberáló közösség kizárólag nappal dolgozik. Ők a „mindenesek”, a használt holmitól a már említett dobozokon át a hulladékpapírig, mindent belegyömöszölnek avítt szatyraikba. A közöttük kialakult alá- és fölérendeltség tekintetében kétségkívül a kutyások, illetve a kettesben, hármasban gyűjtögetők állnak a képzeletbeli dobogó legmagasabb fokán. Ők a zsákmányért mindenre képesek, a verbális fenyegetéstől a tettlegességig terjed vadászterületük őrzése. A többiek kevésbé agresszívek, kiváltképpen a nők nem azok, esetenként riadtan hagyják ott az éppen szelektált holmit, ha megjelenik egy-egy kutyás sorstársuk, vagy a biztonsági őrök valamelyike. Vannak újoncok is. Ők leginkább kerékpáron érkeznek, ügyetlenül kaparásznak a szemét között (a tapasztaltabbaknak vaspálcájuk van, azzal szortírozzák a palackot, a fémdobozt, az élelmet és a ruhaneműt), amikor közelít feléjük az ember – elfordítják a fejüket, földre szegegezik a tekintetüket. Ők még szégyellik a szegénységüket. Hogy mindezt miért mondtam el ilyen részletesen? Azért, mert a napokban emlékeztek meg róluk, méghozzá nemcsak nálunk, hanem más országokban is: október 17-én van ugyanis a Szegénység elleni küzdelem világnapja! Így leírva egészen szépen hangzik. A gond mindösszesen annyi, hogy kevés a tartalom mögötte. Mint általában minden „világnap” kapcsán, itt is ugyanaz történik: elszörnyülködnek a szegények helyzetén, elmélkednek azon, hogy mi mindent kellene (még véletlenül sem a kell szót használják!) tenni a szerencsétlen emberek helyzetének javításán, időnként azokat is megnevezik, akiknek valóban lépniük kellene ebben az ügyben. Azután nem történik semmi. Várják a következő világnapot. Tudom, könnyű ilyenkor az igét osztani, nagyokat (oda)mondani, annál nehezebb konkrétumokat felsorakoztatni a szegénység felszámolása kapcsán. Annál is inkább, mert nemcsak Afrika, Ázsia, Dél-Amerika szegényeiről kell ilyenkor szólnunk, hanem szűkebb környezetünk aggasztó helyzetéről is. Merthogy Magyarországon is beszélhetünk, kell is beszélnünk a szegénységről. A lelkes statisztikusok szinte évente készítenek kimutatásokat arról, hogy az alig 10 millióból mennyi embert nevezhetünk szegénynek. Érdemes megfigyelni ezeket a számokat (talán az elmúlt 8 év alatt regnáló balliberális, helikopteren röpködő kormányzatnak is érdemes lett volna), mert a helyzet leírása közben egy új kategóriáról is említést tesznek. Jelesül arról, hogy nálunk a mintegy 2 millió gyermek közül mintegy fél millió a nagyon szegények csoportjába tartozik, 750 ezer pedig az úgynevezett elszegényedett családok csemetéje. S ez utóbbi az elgondolkodtató. Ezek a családok ugyanis az elmúlt években kerültek e kategóriába. A legtöbben azért, mert elveszítették a munkahelyüket, nem tudták/tudják fizetni a lakásra felvett kölcsönt, ezért elárverezték a fejük fölül otthonukat, vagy valamilyen természeti csapás áldozataivá váltak (ilyen is volt bőven kis hazánkban az utóbbi időkben). A legmegdöbbentőbb talán az a körülmény, hogy hihetetlen mértékben szaporodott a hajléktalanok száma. Egészen reálisnak tűnő becslés szerint az országban mintegy 30 ezer fedél nélküli ember él, ebből csak Budapesten 10 ezer. Akárhogy is nézzük, ez egy közepes város lakosság számának felel meg. De hogy ne essem én is a fentebb említett „világnapi emlékezők” általános hibájába, nem sorolom tovább a statisztikai mutatókat. Inkább arra a – most már mindenki által jól észlelhető – jelenségre szeretnék rámutatni, amely némi derűlátásra ad okot. Jelesül arra, hogy május óta számos olyan intézkedés történt, amely ha nem is azonnal, de középtávon hatással lesz az elszegényedés megállítására. Ennek első és legmarkánsabb jele a család felé fordulás, a társadalom legkisebb sejtjének megerősítésére tett szociális törvények, a munkahelyteremtésre szolgáló intézkedések, a több gyermeket vállalók helyzetének megkönnyítése, és sorolhatnánk tovább. Véleményem szerint ugyanis innen kell kiindulni: ha megszilárdul a család helyzete, legalább a családfőnek van stabil kereseti forrása, akkor gondtalanabbul indíthatja gyerekét az iskolába: tud neki adni reggelit vagy tízórait, hogy ne forduljon ki a padból az éhségtől a kis nebuló. Mert ilyen is van még mindig, nem is kevés. A hajlék nélküliek problémája még összetettebb. A legnagyobb gondot kétségkívül a fővárosban okozza ezeknek az embereknek a jelenléte és ellátása (természetesen akkor, ha hajlandók bármilyen szervezett gondoskodás elfogadására). Az új városvezetés, karöltve a új parlamenttel, igyekszik ezt is rendszabályozni. Ami nem lesz könnyű, hiszen nem mindenkinek felel meg az megoldás, amit majd el kell fogadnia ahhoz, hogy a hajléktalan státusza megszűnjék. Mert ilyen is van. Persze tudom ilyenkor – jó magyar szokás szerint – gyakran következik a legyintés és a megjegyzés: Mit erőlködünk, ők tehetnek róla. Miért hagyták magukat ilyen helyzetbe sodorni?! Továbbá: S ki foglalkozik Magyarországon a több mint 200 ezer elhízott, kövér ember problémájával?!.. Nem túl meggyőző érvelések. Sajnos, ilyenek is vannak. Az üres zsebű, korgó gyomrú embereket viszont nem ezekkel lehet vigasztalni. De hála Istennek egyre kevesebb az ilyen vélekedés.